Aki letérdelt és kigyomlálta a közparkot, csak azért, mert csípte a szemét sok parlagfű

Ez a város elvileg a miénk, harminchatezer polgáré. Ily módon közünk van a dolgokhoz, a körülöttünk történő eseményekhez, a házakhoz, az emberekhez, az utcákhoz. Persze tudom, ezek csak az elvek – a dolgok sokkal prózaibban működnek. Sok váci egy szót sem szól, ha a gyereke eldobja a papírzsebkendőt az utcán és nem emeli fel a hangját, amikor a szomszédja az utcai kanálisba önti a fáradtolajat. Ezért is meglepő, hogy vannak közöttünk olyanok, akik nem kérnek és nem kapnak semmit, csak egyszerűen csinálják.

Horváth Rezső a Káptalan utcában egy udvaros házban lakik, ahol mások is élnek. Már régen jártam ott, ezért is lepett meg, mennyire lepusztult a közös tér, mennyire sivár az öreg lakások környéke. Rezső bácsi önkormányzati otthonának bejárata a sarokban, a szomszédos iskola magas fala mellett van, előtte egy kis kert, amit minden nap gondoz.

Néhány hete szokásos sétáján járt a közeli utcákban. Ekkor látta meg, hogy a Testvérvárosok terén a parkban térdig érő parlagfű nő. Megállt egy pillanatra, körülnézett, de úgy emlékszik, senki sem volt a közelben, kezében kapával, hogy kitakarítsa a kis gyepes részt. Ezért hazasétált és másnap a nyári kánikulához öltözve elballagott ismét a tett helyszínére: letérdelt és egyenként húzogatta ki a gyomokat.

– Csípte a szemem – fogalmaz tömören.

Amikor egy olvasónk, fényképezőgéppel a kézben megszólította, nagyon megijedt: azt hitte, valami rendőr az illető és el akarja zavarni.

– Én már évtizedek óta itt, a közelben lakok, de ilyet még nem láttam – mondta olvasónk, amikor behozta a szerkesztőségbe a fotókat. – Egy kicsit beszélgettünk, a végén megköszöntem az úrnak önzetlen tettét.

Rezső bácsi évtizedekig járt Budapestre dolgozni, egy textíliákat árusító üzletben volt eladó. Soha nem léptették elő, kitüntetést sem nagyon kapott. Ő csak dolgozott, szorgalmasan, csendesen. S amikor eljött a nyugdíjazás ideje, egy kézfogással köszöntek el tőle. A több mint negyven évnyi szorgalmat az állam tizenkétezer forint nyugdíjjal hálálta meg a kilencvenes évek közepén.

– Szerencsém volt – mondja. – Apám huszonnégy éves koromban, édesanyám halála után ismét megnősült, s akkor közölte velem: nincs helyem a háznál. Akkor a nagynénémhez költöztem, ide, ebbe a lakásba. Amikor meghalt, én maradtam a bérlő.

Rezső bácsi most hetvenkét éves. Azt mondja, szereti Vácot, szereti az embereket. Egy kicsit szomorú néha, amikor a rombolás, a nemtörődömség jeleivel találkozik.

– Ma már más a világ, most ilyenek az emberek. Korábban nagyobb volt a rend és a nyugalom, sokkal jobb volt az élet – fogalmazta meg hosszú élete tapasztalatait.

Biztos vagyok benne, hogy Rezső bácsi nincs egyedül ebben a városban. Sok Rezső bácsink és ismeretlen nevű nénink van. Ők azok, akik még azt tanulták, hogy ez a város a miénk. ♦