Vers-szerelem mérő – avagy kell-e a vers a váciaknak?

Hogy jobban szeretnék a verset a váciak, ezt se állítani, sem tagadni nem tudjuk, bár a szerző, Molnár József, aki alapító tagja a tavaly alakult Váci Költők Baráti Társaságának, rendelkezik tapasztalattal e téren. Legutóbb is ott volt a Váci Világi Vigalombeli fellépésükön, amelyet annak ellenére hetvenheten tekintettek meg, hogy az előadás időpontja délután volt, és párhuzamosan más rendezvények is futottak.

„Akadályoztató erő márpedig van, mondhatnák a már-már virtuális árnyékba menekülő nézők, akik annak ellenére kitartanak a vers bűvkörében, hogy mások – elég, ha végig utazzuk a Váctól Pest távolságot -, telefonjuk, laptopjuk csodálatában sütkéreznek. Vajon mi okozta ezt az érdektelenséget, mi az oka, hogy napi szükségletünkből, a mindennapi cselekedeteinkből kiszorult a vers, amely a lélek tápláléka?

Felteszem a kérdést: szeretik-e a váciak a verset? A művelődésszervező viccesen reagál rá: mindaddig fogalma sincs – válaszolja, amíg nem találják fel a vers-szerelem mérőt. Egy, a kispályán futballozó barátom még versírással is próbálkozott, de nem érezte, hogy igazán jót alkotna. Számára a vers az érzelmek, gondolatok verbális, ritmusos virágkötészete. Olyan klasszikusokon nőtt fel, mint Petőfi, Arany, Tóth Árpád, stb. És most rajtam keresztül megismerte a váci költőket is…

Az okostelefon kiszorította a könyveket. A könyvekhez hangulat, nyugalom, érzelem és fantázia kell. Az okostelefonon is lehetne verseket olvasni, de az előbbi hangulatot nem lehet elérni. Továbbá egy rohanó világban élünk, ahol lépést tartani a változásokkal komoly plusz energiákat köt le.

Megkérdezem a számok világában élő könyvelőt: ‘Amikor még a gyerek kicsi volt, akkor olvastunk neki, de csak klasszikus költőktől. Mai költőket nem igen ismerünk’ – mondja. Hát, hogy a mai ember miért nem olvas verset? Talán azért, mert ma ez nem trendi, kiment a divatból, a „megmondó emberek” ezt nem favorizálják.

Kérem az újságírót, fedje fel előttem lapjait: ‘Köszönöm, hogy megtisztelsz azzal, hogy a véleményemet kéred. Súlyos feladat is  a véleménymondás, mert én a legjobb barátaimmal sem vagyok kíméletes, hanem őszinte és az ilyesmi nagyon veszélyes’ – sorolja. A verstől már a huszadik század eleje, de különösen a második világháború óta egyre nagyobb az emberek távolodása. Az olvasó ugyanis szereti érteni, amit olvas. A költő igyekezete pedig a szépség, de sajnos, elvontan alkot.

Másrészt a modernizáció a zenében és az irodalomban is egyfajta magasabb műveltséget és igényességet feltételez, ám az emberek többsége nem képes a befogadására. Baj, hogy nem a nagy többségnek alkotnak, pedig a művészet célja éppen az erkölcsi, tudati nevelés lenne. Én azért szeretem a népi írókat, mert ők a sajátjaiknak írtak. Nekünk.

Megnéztem a videón a váci költők műsorát. Azt a tanulságot szűrtem le ismét, hogy verset csak hivatásos művésszel szabad előadatni, mert amatőr módon nem hat, hanem távolít. Régen Babitsot is hallottam a rádióban szavalni. Pláne régi lemezről. Borzalmas volt. A szerző általában nem tudja a saját művét előadni. Az előadás is művészet.

Azt megértem, hogy a modernizáció korában nem lehet Petőfi stílusában írni, de talán még a háború előtti stílusban sem. Csakhogy a költészet úgy keresi az új utat, például rímtelen, szabálytalan, szabad versekkel, hogy nem tudjuk, miről van szó ebben a sort sor alá tapogatásban.

Szóval, a felsoroltak szerint van válságban a költészet. Nem tudjuk, hogy ki tud-e törni belőle. Más kor, más művészet kell, ami mostanában nem nagyon születik.

‘Bocsáss meg, hogy csak a saját véleményemet írtam. Az sem biztos, hogy nekem van igazam’ – mondja újságíró barátom.

Mit mond a népművelő, aki verses esteket szervez? Vannak bizonyos rétegek, emberek, akik szívesen jönnek. Ugyanakkor a tanárok nem járnak irodalmi műsorra, még a magyartanárok sem. Az az érzésem, hogy az öntevékeny (amatőr) szereplőket nem szeretik, csak a hivatásosakat.

Vác díszpolgára, a Váci Költők Baráti Társaságának alapító tagja, Péter Péter költő: A váciakat nemigen foglalkoztatják a versek. Ismerek olyanokat is, akik kimondottan utálják. Volt, aki érdeklődéssel vette kézbe a kötetemet, azután döbbenten közölte: ‘De hiszen ezek versek!’ A humoros verseket azonban sokan szeretik, olyanok is meghallgatják a Vigalomban, akik egyébként nem szoktak rendezvényekre járni.

Vácon van egy mag, akik eljárnak a rendezvényekre, erről van egy listám is, ami úgy alakult ki, hogy aki négyszeri meghívásra sem jelent meg soha egyetlen előadáson sem, azt kihúztam, mert az már nem véletlen! Érdekes, hogy ezek közé tartoznak a magyar irodalom tanárai is. Úgyhogy meghívót csak azoknak küldök most már, akikre számítani lehet, akik a magot képezik.

És mi a véleménye a fiatalembernek, aki a jövő társadalmát építi? Én, mint váci, szeretem a verseket, igaz, ritkán olvasom, de akkor jó verseket! A versek nagyon jól megmutatják a költő gondolatait egy-egy témáról, helyzetről, tájról és még sokáig sorolhatnám… Emellett érdekesnek tartom, hogy az ember rácsodálkozhat arra, hogy egy élethelyzetben nincs egyedül a problémáival, azokon mások is keresztül mennek, illetve évszázadokon átívelő életigazságokat tartalmaz(hat)nak, amelyeket az adott egyén akár a saját életére is ‘rá tud húzni’.

Őszintén megvallva, kortárs költőket – rajtad kívül – nem nagyon ismerek, amin sajnos nem segítenek a magyar média által előállított tartalmak… Klasszikus költők közül Petőfit szoktam olvasni, mert a hazafiság, amit megtestesít, számomra példakép és a magyar történelem egyik legnagyobbja, aki nem csak szavakkal, de tettekkel is bizonyított!

A magyar emberek szerintem azért sem olvasnak könyveket és verseket, mert az iskolából jól ismert kötelező olvasmányok és a versek magolása kapcsán szerzett, többségében rossz élményeket társítják magához az olvasáshoz, másrészt az, hogy az alapfokú oktatás még mindig azt tanítja a mai gyerekeknek, amit a nagyszüleiknek is: ez nevezhető elavultnak.

És megosztanék egy tapasztalatot, ha lehet, ami nagyon megmaradt a szakközépiskolai tanulmányaimból az olvasással kapcsolatban. Ez pedig az, hogy elolvastam az Ivan Iljics halála című borzalomnak is nehezen nevezhető művet, amitől szerintem egy épeszű ember simán a falnak megy… Szurkoltam szerencsétlennek, hogy végre meghaljon… Ezt úgy 17-18 évesen olvastam, szerintem nem erősíti az emberben az élni akarást kicsit sem… Nem gondolom, hogy magyarként orosz műveket kellene tanítani, ez egy kötelező rossz, ami nem hozza meg a kedvet az olvasáshoz

Most már magamtól kérdezem, aki belső hangra figyelve leírja, amit hall: kell-e egyáltalán a vers? Kell-e figyelnem más véleményére, fontos-e számomra, hogy olvassanak az emberek, akár a váciak is, verset?

Ha az ember figyel, nem csak a belső hangot hallja. Rádiógyűjtő lévén, mindig szól mellettem egy történet. Arcképcsarnok, Kossuth rádió, jelen esetben Lutter Imre, a nemrég Magyar Érdemkereszttel kitüntetett, a Magyar Versmondó Egyesület elnöke szól hozzám – én így érzem. Számára a verselés, a versmondás nem egyfajta művészet, ha nem az élet elengedhetetlen része. Amely nélkül lehet ugyan élni, de nem érdemes.

2008-ban versmondó társaival együtt felállították a versmondás világrekordját, és nekik köszönhetően a műfaj bekerült a Guinness Rekordok Könyvébe. A költészet iránti szeretete hozta életre az általa a kilencvenes években megalapított Kaleidoszkóp versfesztivált, ahol a klasszikus versmondás mellett kísérleteznek versfilmmel, verszenével, és versszínházzal is…

Az ember, ahogy olvas, újraolvas, költővé avanzsálódik, mint Latinovits mondja, akkor lesz az igazán életteli. Valóban tud neki segíteni… Amikor Kosztolányi azt mondja, a játék gyönyörű, és hogyan fejti ki a játék lényegét, azt más nem tudja úgy megtenni. Vagy amikor azt mondja Szabó Éva, hogy a szerelem az, ha egyik a másikát repülni hagyja, ha zuhan, fél szárnyát kölcsön adja. Hogy lehet a szerelmet ennél jobban megfogni?

Ki az, aki manapság nem 165 karakterben, sms-ben kívánja versben elküldeni akár saját, akár kortárs vagy klasszikus költő szavaival, hogy mit érez? Nagyon sokan élünk vele, csak hajlamosak vagyunk elfelejteni. Lutter Imre állítja, a közel húsz éve útjára indult két-három napos Kaleidoszkóp versnapok óta, amelyben kezdetben csak tizenhárom ember mondott verset, az évek alatt igény lett a különböző előadóestekre, a performanszokra, vers- és utcaszínházi elemekre, emlékestekre, és nem csak nem hivatásos, amatőr, hanem egyre több hivatásos művész és társulat is el kezdett jönni.

Hogy az emberek, a gyerekek és a mai fiatalok szeressenek olvasni, imádják az irodalmat, és olvassanak verseket, ahhoz az kell, hogy a mai kortárs nyelvezettel találkozzanak, nem menve vissza évszázadokat, évezredeket: ne az Iliásszal, hanem mai kortársakkal kezdjük az ő kiképzésüket.” (képünkön: Latinovits Zoltán szaval) ♦