Az Experidance-től Vácig: tanulj táncot Prókai Ágnestől

Prókai Ágnes Hódmezővásárhelyen született, most a Tánccal az Egészségért TSE-ben tanít táncot kicsiknek és nagyoknak. Művészi múltját bátorságának is köszönheti, de bejárta már a világot az Experidance Produkcióval.

– Mikor kezdődött és mitől a tánc iránti vonzalom?
– A tánc iránti vonzalmam már azt hiszem tudat alatt elkezdődött nálam. Egészen kiskoromtól kezdve örökmozgó voltam. Igazából majdnem 4 éves lehettem, amikor édesanyám elvitt a helyi tánciskolába, az első órámra. Jó megérzései voltak, mert azóta a tánc nem csak a hobbim, de a hivatásom is lett. A mai napig minden alkalommal, mikor felmegyek a színpadra eszembe jut, hogy a nagymamám szintén a tánc szerelmese volt. Már kiskorában elkezdett balettozni, és nagyon tehetséges volt. Akkoriban azonban fontosabb volt a tanulás, és nem vették komolyan ezt a szakmát. Ennek okán sajnos neki nem sikerült ezen a vonalon elhelyezkedni. Úgy hiszem, tőle örököltem a tánc szeretetét. A szüleim mellett ő az, aki a mai napig támogat és nagyon figyel rám.

– Gyerekkorban milyen stílussal kezdtél és később miket próbáltál ki?
– Négy évesen először balett előkészítő gimnasztikát és klasszikus balettet tanultam. Ahogy teltek az évek egyre közelebb kerültem a színházi táncokhoz is. Például jazz, modern, musical táncok stb. Én úgy gondolom a mai napig nyitott vagyok, hiszen sosem lehet eleget tanulni és szerintem ez minden szakmára igaz. Nagyon szeretek új dolgokat megismerni, csinálni, kipróbálni. Szeretem a kihívásokat.

– Mi volt az első nagyobb kiugrás számodra, ami megalapozta, hogy a táncos pályán maradj, hogy van helyed ebben a szakmában?
– Mindig is a fővárosba vágytam és számtalanszor vizualizáltam, ahogy ott kezdek új életet és egész nap csak táncolok, részt veszek az összes kurzuson, ami érdekel és olyan vagyok, mint egy szivacs: csak szívom magamba folyamatosan a tudást. 14 éves korom óta szinte minden hétvégét Budapesten töltöttem, hogy fejlődhessek. Míg az osztálytársaim hétvégenként lazítottak, én emlékszem már pénteken délután a vonaton ültem Pest felé, vasárnap pedig vissza haza. Talán ez a kitartásom hozta meg azt, hogy a 16. születésnapom előtt pár hónappal bekerültem a Szegedi Szabadtéri Játékok – Carmen című darabjába. Ez az, amit sosem felejtek el. A Szegedi Nemzeti Színházban volt egy meghirdetett casting táncművészek számára, nekem meg volt bátorságom (akkor még semmi végzettséggel) belépni az ajtón a színház balett termébe. Furcsán körbenéztem, hiszen nálam csak idősebb, művészek voltak a teremben, de gondoltam mit veszíthetek? Csináltam velük a betanított koreográfiákat. A casting végén a koreográfus és a rendező azt mondta, mindenképp szeretnének betenni a darabba. Életre szóló élmény volt és hálás vagyok magamnak, hogy volt bátorságom mindezt meglépni.

– Hol és kitől volt szerencséd tanulni?
– Azóta rengeteg elismert koreográfussal, mesterrel volt szerencsém együtt dolgozni, mind az egyetemen és a színpadon egyaránt. Nagyon hosszú lenne az a lista…

– Hogyan alakult, hogy a színházi tánc, a fellépések és a rivalda fény az életed része lett?
– Mindig is szerettem szerepelni. Már gyerekként is én voltam az, aki maga köré gyűjtötte az összes gyereket a szomszédból, hogy a nap végén közösen bemutathassuk szüleinknek az általam koreografált számokat. Az első ilyen próbálkozásom azt hiszem 6 vagy 7 éves koromban lehetett. Úgy tűnt, élvezik. Viccet félretéve: valahol mélyen, legbelül mindig éreztem és sosem volt kérdés az, hogy én mással szeretnék foglalkozni. Mivel az elhatározás óriási volt bennem, a többi tényleg csak jött magától.

Húsz éves voltam, amikor Magyarország egyik legnagyobb és legszínvonalasabb együtteséhez, az Experidance Produkcióhoz szerződtem. Ott tapasztaltam meg először és úgy igazán, mit is jelent hivatásos táncosként létezni. Minden túlzás nélkül, szinte mindennap volt előadásunk, hiszen széles repertoárral rendelkezett a társulat.

– Mi volt az a szerep, vagy darab, amit nagyon szerettél?
– Kivétel nélkül, az összes szerepemet szerettem, de ha mégis egy konkrét darabot kellene kiemelnem, az a Nostredamus – Világok Vándora volt. Az az előadás, amiben egy perc szünetem nem volt, tele gyors öltözésekkel és utána már léptél is színpadra a következő számmal.

– A tanítás hogyan jött az éltedbe?
– A tanítás egy nagyon különleges dolog az életemben. Úgy érzem, mindig rendkívüli kapcsolatot tudtam kialakítani gyerekekkel, valahogy egyszerűen csak értjük, érezzük egymást. Az első tanítással kapcsolatos élményem még az Experidance-nél töltött évek során volt. Én Hódmezővásárhelyen születtem és megkeresett az egyik ottani tánciskola vezetője, hogy szeretne meghívni a nyáron tartandó tánckurzusukra. A legnagyobb örömmel mondtam igent, pedig előtte csak édesanyám – aki óvónő – csoportjainak segítettem ovis táncokat készíteni különböző eseményekre. Már ott, a kurzuson éreztem, hogy a tanítással még sok dolgom lesz az életemben.

– Szerinted milyennek kell lennie a mai világban egy jó táncosnak?
– Nyitottnak lenni. Ez számomra egy nagyon fontos dolog a hivatásommal, és tulajdonképpen az egész életemmel kapcsolatban. Nyitottnak kell lennünk mindenre, ami körülvesz minket: új emberekre, nézőpontokra, az egész világra… Minél sokoldalúbb vagy, annál könnyebb és nehezebb dolgod is van egyszerre. Könnyebb talán azért, mert tapasztalataim szerint a mai színházi világban nem elég „csak” táncolni, ezért ma a táncosok többsége sokkal szélesebb spektrumon mozog a színfalak között is. Így munkaszerzésre is több esély nyílik. Nehezebb pedig azért, mert egyszer csak azon kapja magát az ember, hogy mindent szeretne tanulni, csinálni, alkotni. De mivel emberek és nem robotok vagyunk, sokszor a kapacitásaink korlátozottak. Ám én annak a híve vagyok, hogy ez legyen a legnagyobb „nehézségünk” az életben, hogy folyamatosan törekszünk többnek és jobbnak lenni. Jobbnak, mint amilyenek voltunk tegnap… És ez egy soha véget nem érő körforgás.

– Akiket most tanítasz itt Vácott a TAZE TSE-ben, milyen korosztály?
– Idén szeptembertől lett lehetőségem csatlakozni a TAZE-hoz, ami hatalmas boldogsággal tölt el. Jelenleg két csoportom van: a kisebb gyermekek többsége általános iskola alsó tagozatba, míg a nagyobbak már gimnáziumba járnak. Az egyik legnagyobb tervem az, hogy a technikai tudás mellett megismerjék önmagukat és felfedezhessék a tánc erejét, a tánc szeretetét, ami egy ősi tevékenység, hiszen a kezdetektől jelen van világunkban, különböző formákban és jelentésekben egyaránt. Saját magamon tapasztaltam, hogy a tánc mire képes az emberrel. Amellett, hogy segít egy egészséges és esztétikus testkép kialakításában, javítja a tartásunkat, kecsessé és kifinomulttá tesz, megtanít tudatosan létezni a saját testünkben. Fontos a mozgás, az érintés a mai világban. Néha túl sokat fecsegünk és elsétálunk egymás mellett, minden nonverbális kommunikáció nélkül. Szerintem mindenkinek kellene táncolnia. A tánc jobbá teszi a világot.

– Ezzel a záró mondattal egyetértek és köszönöm a beszélgetést! (B. Gy) ♦