Aki Kittenberger Kálmán „hajtója” volt

Kevesen gondolnák, hogy ez a mondat egy kilencven éves, többszörös dédnagymama, Dévényi Ádámné, született Holtság Marianna, szájából hangzik el. Baba néni, hiszen őt mindenki így ismeri Nagymaroson, mesél most arról az emberről, aki híressége volt ennek a városnak.

– Kittenberger Kálmán ismeretsége Nagymarossal, illetve a későbbi feleségével, közvetlenül az első világháború vége után kezdődött, meséli Baba néni, mikor is Kálmán üzenetet hozott a frontról, későbbi felesége öccsétől, miszerint épségben van és jön haza. Hát így kezdődött a szerelem az asszonnyal és Nagymarossal.

Aztán később beiratkozott az itteni vadásztársaságba, ahol az én édesapám is vadásztag volt. Innen az ismeretség, később pedig a családi barátság a nagy vadásszal. Nagyon nehezen barátkozott, de akiket közel engedett magához, azokkal mély barátságot kötött, így az én apámmal, Holtság Endrével is. Sokat mehettem velük az itteni hegyekbe vadászatokra, kislányként én lehettem az egyik fegyverhordozójuk. A vadászok meséit, izgalmas történeteit számtalan alkalommal hallgattam végig. Ezek szereplői többek között, Erdély barnamedvéi, Afrika oroszlánjai és Nagymaros vaddisznói voltak. Egyébként ennek a társaságnak volt tagja sokak mellett Fekete István, az író is. A törökmezei Rózsa kunyhóról írt is egyik könyvében, mely Kittenberger Kálmán vadászkunyhója volt.

Kálmán bácsi egy alkalommal megkért engem, hogy lőjek a menyétjeinek verebeket. Mivel nekem nem volt puskám, ő adott egy légpuskát, így azután sokáig én kosztoltam őket. Egyik alkalommal az elszaporodott ragadozó madarakra vadásztunk Kálmán bácsi baglyával. A bagoly a vadászat után Bényi Feri bácsi hajtó által hozott hordozható rúdra szállt rá megpihenni. Mára jócskán megcsappant a ragadozó szárnyasok száma, mostanra már védett madarak lettek.

A háború végeztével és nem sokra rá édesapám halálával véget értek számomra is a vadászatok. A természet és az állatok iránti szeretetet tőle örököltem, és a mai napig rajongok érte. Bár vadászni soha nem vadásztam, de nagyon sokat drukkoltam nekik egy-egy vad elejtésénél. Megtanultam az állatok nyomaiból olvasni.

A mi családunk rengeteget-időt töltött a természetben, télen is, nyáron is. A sport is nagyon fontos volt az életemben, ötvenkilenc éves koromig síeltem. Anyukám pedig gyönyörűen festett, és cimbalmozott. Tőle meg a zene iránti szeretetemet örököltem, én zongorázni tanultam. Engem már kislány koromban arra neveltek, hogy mindenben a szépet és a jót lássam meg. Remélem mindezeket tovább tudtam adni gyerekeimnek. (lejegyezte: Balázs Ilona) ♦