Egy kántorffy gyermekkora – Vác, 1932-1944
December 8-án manapság nem divat megemlékezéseket tartani. Azon a napon pedig fontos események történtek Vácott: az előrenyomuló szovjet csapatok heves harcok árán felszabadították a náci megszállás alól a várost. Az alábbi kis elbeszéléstörténettel, amelynek szerzője Gergely Ferenc, azokra a hős szovjet és a bombázások során a lelőtt gépekkel elpusztult szövetséges katonákra emlékezünk, akik elsöpörték azt az embertelen világot.
1944. március 19-én – mint tudjuk – más németek is jelentkeztek. Lopva figyeltük, ahogy oldalkocsis motorkerékpárjaikon befutottak a nagylaktanyába is. A hozzánk beszállásolt két Wermacht-legény arcátlanul követelődző volt, és emlékként ellopták fényképezőgépünket. A Honvéd utcán is végigvonult az a díszes menet, amely a harangokat búcsúztatta, de én mindennél és mindenkinél jobban sajnáltam azt a kis pónilovat, amely a szomszédunkból a frontra induló gyalogezred zenekarának nagy dobját vontatta, ügyesen szerkesztett kis kocsiján.
Nyáron már lehetett tudni az elhurcolt zsidók iszonyú sorsáról – a mieinknek sikerült Budapesten biztos menedékre lelni –, az antifasiszta nagyhatalmak seregeinek gyors előrenyomulásáról, a közelgő szovjet invázióról. Egyre több menekült érkezett, és vonult nyugatra a keleti országrészből. Orosz hadifoglyokat is láthattunk, amint rakodtak a mozinál. El kellett dönteni, mit tegyünk! Egyáltalán tegyünk-e valamit az élet mindennapi folytatásán kívül. Az ország angolszász orientációjú csoportja a kormányzóval az élen ugyancsak döntött. Későn, bizonytalanul, eredménytelenül.
Azon az októberi vasárnapon mi is ebédeltünk, amikor a rádió megszakította adását, és beolvasták a nevezetes proklamációt. Döbbenten hallgattuk. El nem tudtuk képzelni, mi történik, mi történhet ezután. A csípős szél ellenére sokan az utcán állva cseréltek véleményt, és figyelték, történik-e valami rendkívüli dolog. Történt: Szálasiék átvették a hatalmat, a rádió indulókat és felhívásokat sugárzott – folyamatosan.
Bennünket, gyerekeket már néhány héttel előbb megsuhintott a „hősi halál” szele. Augusztus 23-án, vagy a következő napok valamelyikén a levente-pályán fociztunk. Játék közben egy repülőgép erősödő zúgását hallottuk. Abbahagytuk a játékot, kémleltük az eget, vajon milyen gépek bukkannak fel. Pillanatokon belül megtudtuk. A jegenyék mögül Me 110-esek egy raja süvített fölénk. Mi lelkesen integettünk nekik, „szövetségesekhez” illően. Mire ők úgy megsorozták a pályát, hogy ijedtünkben menekülni sem volt erőnk. Később úgy értesültünk, hogy a román átállás során megkaparintott gépekkel, nem módosítva a felségjelzést az immár ellenséges román légierő gépei „tréfáltak” meg bennünket. Az életben maradáshoz – ezekben az időkben ez különösen így volt – szerencse is kell. Nekünk ezúttal volt.
A közeledő front, az erősödő és fenyegető propaganda hatása alatt, vagy a rossz lelkiismerettől hajtva megkezdődtek a menekülés előkészületei Vácon is. Nincs tudomásom arról, hogy szülővárosom történetét szakmailag megbízható módon feldolgozták volna. Ezért a kezdeményezés forrásáról én sem tudok beszámolni. Tény az, hogy egy társaság „komfortosított” vagonokba pakolta értékeinek könnyen szállítható részét, és Németországba készült. Az oroszoktól való félelme, a lehetetlenben való reménykedés – a „csodafegyverek”, a Vörös Hadsereg kimerülése, az antifasiszta nagyhatalmak közötti viszály –, valamint egy baráti meghívás miatt Bella is csatlakozott a menekülőkhöz. Ezzel a megmásíthatatlan döntésével a család kettészakadt. Utazásukról szóló leveleinek hangulata bizakodásról árulkodott.
Mit tettünk mi, otthon maradottak? A katonai ügyekben mindent tudó augurok azt huhogták, hogy Vác stratégiailag fontos helység a Duna vonalának védelme miatt. Mint átkelési csomópontot védeni fogják az „utolsó töltényig”. Aki a helyén marad, könnyelműen kockáztatja saját és családja életét. A nyilas propaganda pedig a zsidók várható keresztényüldözésével riogatta az egyébként is lelki tűrőképességének határáig felizgatott lakosságot. „Keresztények koponyájával fogjuk kikövezni a főutcát!” Így hangzott ennek a rémhírnek a helyi változata.
A visszavonuló német és magyar csapatok átkelésének előkészítése, majd bonyolítása valóban folyt. Az „Org. Todt” feliratú karszalagot viselők nagy számban dolgoztak a Duna-parton. Vontatók jártak a két part között. Teljesen kimerült és csüggedt magyar alakulatok lepték el a Honvéd utcát is. Az általuk elmondottak nem növelték az önbizalmunkat. Apámék döntésének előzményeiről, a kettejük közötti vitákról nem tudok, mert a látványos események teljesen lekötötték figyelmemet. A határozat így szólt: áthúzódunk a Dunántúlra. Magyarán, mi is menekültünk.
Az elmúlt évtizedek során több generáció által összegürcölt vagyonka szétszóratott. A nemrég vásárolt ebédlőt Vanyek dr. vásárolta meg. A maradékot a székesegyház pincéjébe szállíttattuk. Az értékes étkészleteket, ezüstneműket Gyetvaiék gondjaira bíztuk, udvarukon ásva el azokat. Nagyszerű bécsi zongoránkat szintén eladtuk, s a két értékes holmi árából, valamint megtakarított pénzünkből vett Apám Abonyban, szülőfalujában egy félig kész kertes házat, amit rokonaira bízott. Ami ezen felül maradt – főleg fehérnemű és ruházat –, becsomagoltuk. Az illetményként kapott és felhalmozódott hasábfa ellenszolgáltatásaként egy cipész készített nekem egy „békebeli” elnyűhetetlen bakancsot. Csomagokba kerültek legkedvesebb játékaim is. Miután Apám átmeneti elhelyezést kért a vitnyédi tanítótól – ez egy Kapuvár melletti kis falu –, a kedvező válasz és a hivatalos ügyek elintézése után – október vége vagy november eleje lehetett – fiákerre szálltunk, és rádióstól, városi bundástól, tankönyvestől, játékostól a leszálló est félhomályában rezignáltan integetve az utunkba eső ismerősöknek kihajtottunk az állomásra.
Nem tudhattam, hogy szülővárosomat csak évtizedek múlva látom viszont. (részlet a szerző, Gergely Ferenc: Egy kántorffy gyermekkora. Vác, 1932-1944 című írásából) ♦