VÁCI KÖZ-TÉR: Düledező pengefal, lenyúlt múmiáink

Most közöltünk egy friss hírt, amely a váci múmiákkal foglalkozik. A levágott ujjú hölgy, Tridentia Róza Ciánia története valóságos szenzáció lett. A váci leleté is, amelyre 1994-ben bukkantak. Mi, váciak azonban ebből sajnos vajmi keveset profitálunk.

Merthogy lenyúlták a múmiáinkat. Elvitték, tanulmányozták, körbehordták a világban és mutogatták, az emberek meg ámuldoztak és fizették a vaskos belépőket a kiállításokon. (Október 1-jén Budapesten a Magyar Természettudományi Múzeumban nyílik múmiakiállítás.) Persze, mindenütt feltüntették, hogy a lelet Vácról származik, de ebből egy kanyi vas hasznunk nem képződött. Pedig akiket mutogatnak, a mi őseink, elődeink.

Mielőtt nekem esnek a szakemberek, gyorsan ideírom: nem értek a múzeumügyhöz. Nem is erről beszélek. És igazán nem is érdekelnek a szakmai szempontok. Szerintem ugyanis, ha Budapesten, innen huszonöt kilométerre lehet mutogatni a váci múmiákat, akkor nálunk is meg lehetne teremteni ennek a feltételeit…

Vác már régóta küszködik azzal, hogy fellendítse az idegenforgalmat a városban. Ez nem könnyű feladat, mert pénz jobbára nincs, az önkormányzat legfeljebb koncepciókat tud kidolgozni, a vállalkozók meg maximum kisebb kiadásokat finanszírozni. Így aztán jó szándék ide, kész tervek oda, nem nagyon jutunk előre.

Egyelőre azt is nehéz megértetni, hogy Vác önmagában nem egy idegenforgalmilag vonzó város. A mi „mágnesünk” a dómtól a Kőkapuig tart, ehhez kötődve a Széchenyi utca egy része és legfeljebb a Duna-part csatlakozik hozzá. Ide kellene koncentrálni minden erőnket, okosan, előrelátóan elindítani a fejlesztést. Egy olyan centrumot létrehozni, ahová ha belép a vendég, mire a másik végén kijut, eltelik egy-két nap. Vagy több, ha idegenforgalmi szempontból sikerül szervesen összeépíteni a központot a város más területeivel.

Látványos épületek, a barokkhoz áthajló építészeti megoldások kellenének. Nem úgy, mint most, amikor van egy főtéri düledező pengefalunk, amelyen a város már évek óta vitatkozgat a Máltai Szeretetszolgálattal, s ha átballagunk a másik oldalra, van két üres, pattogzó vakolatú, felújításra, megmentésre szoruló épületünk. Ezekkel akarunk mi idegenforgalmat csinálni?

A minap egy úti filmet néztem az egyik német tévécsatornán – idehaza a köztévé nem nagyon ad ennyire színvonalas műsorokat, s bár nem akarom bántani őket, azért hadd jegyezzem meg: a köztévé európai összehasonlításban a balkániakkal versenyezhet csak -, a stáb Gdansk nevezetességeit mutatta be. Az utcákon sűrű tömegben tódultak a turisták, akik szinte méterenként megállhattak volna, annyi ott a látnivaló. De említhetném Prágát, ahol ha átsétálunk a Károly hídon, legalább félóra eltelik, mert biztosan megállunk az utcazenészeknél, egy kis muzsikát hallgatni,  a kis szobornál, amelyre ha rátesszük a kezünket, teljesíti kívánságainkat és lenézünk a csordogáló Moldvára is…

Nálunk, ha valaki elindul a dómtól, egy kényelmes sétával, néhány kiállítás megtekintésével, akár két óra alatt is eljuthat a Kőkapuig. Aztán ül is be az autóba, vagy indul a buszhoz, vonathoz. Egyelőre sajnos csak ennyi Vác idegenforgalmi vonzereje. Sem a belvárossal, sem a sétányokkal, sem a Dunával nem tudunk mit kezdeni… (Furucz Zoltán) ♦