VÁCI KÖZ-TÉR: a feljelentések leértékelődése

Szinte nincs olyan nap, hogy ne olvasnám valamelyik friss hírben, hogy ez vagy az az ismert, vagy ismeretlen „közszereplő” feljelentést tett ezért, vagy azért. Ez ellopott százmilliót, az mutyizott, amaz becsületsértő kijelentést tett, a másik pedig elmulasztotta a hivatali kötelességét teljesíteni. Az esetek egy jelentős részében a hatóságok nem indítanak eljárást.

Ezen persze a feljelentők kellően felháborodnak. Pedig nem kellene. A feljelentés manapság olyan nálunk, mint a németeknél a munka utáni sörözés: megszokásból csináljuk. Mert a harcot meg kell vívni, a végső harcot, amelyhez hadsereg kellene, de ha nincs, majd mozgósítjuk a különöző hatóságokat, nekik úgy is ez a dolguk.

A feljelentés, a büntetéssel való fenyegetés ily módon az elmúlt két év fél évtizedben devalválódott. Már senki nem fél senkitől, nem veszi komolyan az egészet, s mivel az országban nincsenek szilárd erkölcsi normák, amelyek önmagukban elegendőek lennének arra, hogy az emberek cselekedeteit – üljenek bármilyen magas polcon – a helyes irányba tereljék, szép lassan bedőlnek a falak és felnyílnak a sorompók.

Bárki bármit tehet, bármit mondhat következmények nélkül.

Nagy a baj. Ennek fokmérője a feljelentések száma. Minél több a feljelentés, annál rosszabb erkölcsi állapotban vagyunk. Annál inkább nem tudunk párbeszédet folytatni és még inkább nem tudunk, vagy nem is akarunk közös nevezőre jutni.

Csak egyet akarunk: legyőzni és a földbe döngöli a másikat. Bármi áron. Ha magunk nem tudjuk ezt megoldani, hívjuk a hatóságokat. Csakhogy ott is emberek dolgoznak, akik belefáradtak a feljelentgetésekbe, a felesleges munkába, abba, hogy eszközei legyenek mások harcának.

Ebben az ördögi körben botorkálunk és jutunk vissza mindig ugyanoda. Pedig lenne kiút…. (Furucz Zoltán) ♦