VÁCI KÖZ-TÉR: Jártál Babi néni váci papírboltjában?

Nosztalgiázni ér. Nosztalgiázni jó. Földváry téri gyerek voltam. Emlékszem rá, hogy hányszor, de hányszor ettünk fagyit az általunk csak „fafagyisnak” nevezett bódéból. Akkor még két forint volt egy gombóc. Az ABC melletti fagyi volt a legjobb, mindig vártuk a jó időt, hogy végre kinyisson. Aztán egyszer bezárt, és már a bódé sem áll ott.

De ott volt még Babi néni papírboltja is. Annyi csodát lehetett ott kapni. Ha beléptünk az ajtón, a kis üzletbe, megcsapott az írószerek illata. Ha jól tudom, ő elköltözött.

Aztán az élet úgy hozta, hogy Nagymarosra költöztünk. Ott is van a mai napig egy papírbolt. Adi néni – mert akkor még csókólomot köszöntem neki – hasonló érzéseket váltott ki belőlem, mint Babi néni boltja a Földváry téren. A mai napig, ha belépek hozzá, megtalálnak az emlékek. Szoktam nosztalgiázni.
Sajnos a nagymarosi Duna-parton lévő trafikot már elbontották. Pedig ott kaptam az első, szó szerint fröcsöntött Barbie-mat.

De nekem az volt az igazi. A düledező helyiségben minden kütyüt lehetett kapni. Gyerekként gyakran lestünk befelé az ablakán, hogy még milyen csodákat tartogat számunkra. Szerintem szüleim szándékosan csak keveset vittek arra minket, mert minden pénzüket elköltöttük volna.

Ma is szoktam nosztalgiázni. Mert még gyerekként találtam egy másik „fafagyist”. A nagymarosi Duna-parton ma is Irénke működteti, hasonlít a vácira, csak itt csavaros fagyit lehet venni. Azt a békebelit, ami néha folyik, néha nem, amire kérhetsz cukrot, vagy rolettit hozzá. A csoki fagyi az alap, mellé pedig jöhet citrom, alma, málna, barack. Mikor, éppen mi kerül a gépbe.

Mindenki emlékezik. Apósom is mesélte, hogy egyszer eszébe jutott, hogy fiatalon milyen jó kolbászokat evett a vásárcsarnokban. Egy nap gondolt egyet, felült a vonatra és felment Pestre. Megvette a kolbászt. Az íze már nem volt olyan, és a környezet is megváltozott. De a gondolatok, amiket ébresztett benne, sokkal többet értek ennél. Nosztalgiázott.

Mikor hiányoznak ezek az érzések, mindig az jut eszembe, vajon a mi gyerekeink min fognak majd nosztalgiázni? Lesznek-e nekik is „fafagyisuk”, trafikjaik, Babi nénijeik, kolbászosuk? Vagy majd az jut eszükbe, hogy milyen jókat vásároltak az interneten, játszottak a Pokémon Go-val, ettek gyorskaját?

A gyermekeink, unokáink emlékeiért mi vagyunk a felelősek. Nekünk kell megteremtenünk azt a légkört, azokat az eseményeket, alkalmakat, amire majd emlékezhetnek felnőttként, idős korban. Hiszen eljön majd az idő, amikor már – hozzánk hasonlóan – ebből fognak táplálkozni, abból, hogy emlékeznek. Emlékezni pedig kell, emlékezni jó. Ettől vagyunk emberek… (Furucz Anita) ♦