Pablo Casals éjszaka kiszökött és Banda Marci bandájában húzta
Kora egyik legnagyobb prímásának tartották. Bejárta fél világot, muzsikált gazdag és szegény embereknek. Szilveszter napján, szerdán, fél háromkor temették. Banda Marci 1847. október 23-án született Vácott és 1924. december 29-én, délután 6 órakor, 78 éves korában hunyt el, sógornője Hattyú utcai házában.
Édesapja Banda Mihály klarinétos volt a múlt század 20-as éveiben Bihari János bandájában. Hároméves volt, amikor édesapját és nyolcesztendős, amikor édesanyját elveszítette. Vác és környékén a béreseknek és a parasztoknak „cincogott”, hogy vessenek egy falatot, meg, hogy hagyják a csűrben vagy az istállóban aludni.
Tizenkét esztendős, amikor a téli fagyban, rongyba kötött lábbal Pestre gyalogol szerencsét próbálni. Téli éjszakákon a Zrínyi Kávéházban, a Két pisztolyban, vagy a Két oroszlán kivilágított ablakánál meghúzódva hallgatta a cigányt, s így tanulta az újabb és újabb nótákat – olvasható a híres váci emberek múltját kutató Székelyhídi Ferenc történetében.
Egyszer meghallgatta Rácz Pali muzsikálni, és bevette a bandájába, sőt nevelt fiává fogadta. Napról-napra fejlődött művészetét annyira megbecsülte, hogy helyettes prímásává tette.
Huszonnégy éves koráig játszott Rácz Pali bandájában.
1866-ban, a porosz háború idején, behívták katonának, de bevonulnia nem kellett, mert 300 váltó forintért egy kisváci legény vonult be helyette. 1867-ben önálló zenekart alapított, s ettől kezdve nevét egyre többet lehetett hallani. Bejárta az országot, később, a felépült Metropole Szálló éttermében játszott évtizedeken át. Nyáron Balatonfüred volt működésének színhelye.
„Banda Marci a magyar népzene egyik legkiválóbb tolmácsolója volt. Játéka az érzésnek őszinte odaadó melegségével volt áthatva. Nem cifrázott, nem cigánykodott, nem illette magát. Egyszerűen és szerényen szólaltatta meg a hegedűjét. Az avatottak szűk köréből várta méltányoló és megértő közönségét” – írta Tragor Ignác Vác az előadóművészetben című művében.
Pablo Casals, a világ egyik legnagyobb gordonkaművésze, lelkes csodálója volt Banda Marcinak. Ha Budapesten járt, éjszakánként megszökött barátai és tisztelői elől, felkereste Banda Marcit, beült a zenekarába és reggelig velük játszott.
Művészi kiválóságának legfényesebb bizonyítéka, hogy cigány társai is elismerték az ő nagyságát, bevallották, hogy ő közöttük az első, mert játékával fölöttük áll.
De az ország színe előtt is beigazolódott, hogy ő Magyarország legjobb népzenésze. 1903 szeptemberében a Népszínházban 25 estén át, az ország minden tájáról összesereglett 35 zenekar mérte össze hegedűjének és lelkének minden képességét. Ebben a nagy versenyben, amely valóságos izgalomba ejtette az egész országot, Banda Marci vitte el az első díjat. „Magyaros szellemben és nagy ízléssel előadott népdalaiért” – aranyérmet kapott.
Zenekara oly feltűnően kimagaslott a többi közül, ő maga „tiszta, nemes és magyaros hevületével” annyira lebilincselte hallgatóságát, hogy ezek elismeréséül őt tartotta érdemesnek a zsűri arra, hogy a székesfőváros népszínházi bizottságának az ezüst koszorúját is neki juttatta.
A király a „magyaros zene művelése és fejlesztése körül szerzett érdemei elismeréséül” 1913. március 14-én az arany érdemkereszttel tüntette ki.
Jól szervezett zenekarával többször járt külföldön. Az 1887. évi fiumei tűzoltó kongresszus alkalmával Velencében az olaszokat bűvölte el művészi játékával. De nagy sikert aratott Dániában – Koppenhágában – is.
Az 1920-as bécsi szereplése nagy szenzáció volt. Akkoriban játszották az Ezüst sirály című operettet, amelyben Banda Marci kísérte Király Ernő nótáit. A darabnak ez volt az egyik vonzóereje, s az Ezüst sirályt több mit kétszázszor adták elő.
Régi dicsőségének utolsó felcsillanása volt ez. Hűséges hitvesének halála, az ország szomorú állapotba jutása, a kereseti viszonyok megromlása búskomorságba ejtette. Különböző kávéházakban játszott a banda, melyben ő már csak statisztált. A zenekart fia és veje vezették.
1924 őszén hazaköltözött Vácra. 1924. december 29-én, délután 6 órakor, 78 éves korában hunyt el, sógornője Hattyú utcai házában.
„Szűk szavú volt kórágyán Banda Marci, de halála előtt mintegy órával felsóhajtott: – Ha a kezem itt hagyhatnám egy kontárnak… Többet nem szólt, művészkeze nemsokára kihűlt” – írta a Váci Hírlap.
Szilveszter napján, szerdán, fél háromkor temették. Krakker polgármester javaslatára a Szent Rókus kápolnában ravatalozták fel, hogy innen induljon a menet az alsóvárosi temetőbe: hadd menjen még egyszer utoljára szülővárosa öreg utcáin át, amelyet úgy szeretett.
A szertartást Terlanday kanonok plébános végezte. Azután a nagy tömeg megindult a Piac tér felé (ma Március 15. tér). Elől a cigányprímások, élükön Lovász Feri, sok kontrás, fúvós, kisbőgős, s végül Csámpai István a nagybőgővel.
Eljöttek a temetésre Radics Béla és id. Magyari Imre budapesti cigányprímások zenekarukkal együtt. Ők és váci cigányzenekarok felváltva játszották az öreg művész mesternótáit: „Lehullott a rezgő nyárfa ezüstszínű levele” és a „Röpülj fecském” mélabús nótáit.
Banda Marci neve mindig fennmarad a magyar cigányzene történetében, és a leghíresebb cigányprímások neve között fog ragyogni. ♦
cikkünk szerzője a Váci Napló ügyeletes szerkesztője
szerkesztoseg@vaci-naplo.hu
(olvasószolgálat: munkanapokon 9-12 óra között – 2600 Vác, Csányi krt. 45. I. emelet)
