Kevesen tudják, hogy az 1848-as szabadságharc csatáiban nem csak férfiak ragadtak fegyvert, hanem olykor a hölgyek is. Róluk kevés szó esik, s azt is csak kevesen tudják, hogy sokuk jelentkezését nem fogadták kitörő lelkesedéssel, ezért a legtöbben férfiruhában, álnéven álltak be a magyar seregekbe. Különös és rendkívül kalandos szerepükkel kapcsolatban az erdélyi Maszol.ro készített interjút Nagy Róbert-Miklós egyetemi adjunktussal, Babeș-Bolyai Tudományegyetem Magyar Történeti Intézete vezetőjével.
A beszélgetésből kiderül: a főúri társadalom hölgyeitől, a korabeli ’48-as nemzeti politikusok feleségeitől a szabadságharc hadi eseményeiben is részt vállaló, a csatatereken nemcsak markotányos nőként, hanem effektíve harcoló katonaként megjelenő asszonyokig, sokan vettek részt a forradalomban. Ez eléggé széles palettáját mutatja a női szerepeknek.
„Ám előrebocsátom, hogy bizony 1848-ban a női szerepekről még mindig a konzervatív, a patriarchális felfogás volt a domináns: a nők szerepköreit az otthoni tűzhelyhez kötötték, a gyermekek neveléséhez, az öregek ápolásához, a tűzhely melegének őrzéséhez. Ugyanakkor már ekkor fel kellett vállalnia a nőknek a földművelésnek a férfiakra jutó, nehezebb munkálatait is” – hangzott el.
A forradalomban és a szabadságharcban a női társadalom ennél mégis továbblép. Maga Jókai egyik cikkében a „Föl a tett mezejére, polgártársnőim!” felkiáltással kéri a harcba vonuló férjek helyébe lépő asszonyok tömegeit arra, hogy segítsék a forradalmat, a kibontakozó szabadságharcot.
Az arisztokrata réteg, a vezető réteg asszonyai, lányai elsősorban mint kórházalapítók, illetve betegápolók vállalnak nehéz feladatokat. Példaként említhetjük Kossuth Zsuzsannát, Kossuth Lajos húgát, akit a bátyja nevezett ki 1849 áprilisában az összes tábori kórház főápolónőjévé. 72 kórházat szervezett meg a három gyermekes anya, aki a gyermekeit idős anyjára hagyja. Olyan személyeket is meg kell említenünk, mint a Zichy nővérek, Batthyány Lajos és Károlyi György asszonyait, Zichy Antóniát és Zichy Karolinát.
De ide tartozik Szendrey Júlia, aki sajnos méltatlanul csak úgy maradt meg a köztudatban, mint Petőfi Sándor felesége, de Szendrey egy jó tollú írónő lett volna, ha kibontakozhat.
És ott vannak azok az asszonyok, illetve nők, akik konkrétan a csatatéren, fegyverrel a kézben is harcoltak a magyar szabadságért. Közülük a legismertebb – és róla mintázták a Mária főhadnagy szerepet – a félig holland származású Lebstück Mária, aki 18 évesen Karl néven áll be a bécsi egyetemi légióba, majd aztán a magyarországi német légióba, később pedig a tiroli úgynevezett vadászzászlóaljba.
A kápolnai csatában megsebesül, hadnaggyá léptetik elő, majd 1849 áprilisában a kilencedik Miklós-huszárezredbe kerül segédtisztnek, végül pedig már főhadnagyi rangban is harcol.
Hasonló karriert fut be Bányai Júlia, aki egy kincstári bányahivatalnok lánya. Kitűnően lovagol egyébként. 24 évesen Bányai Gyula néven csatlakozik a 27. nagyváradi honvédzászlóaljhoz, részt vesz az erdélyi hadjáratban. 1849 februárjában megsebesül, de júliusban már a gyulafehérvári ostromseregnél szolgál. A zsibói fegyverletételig főhadnagy.
A színésznői pályán mozgó Pfiffner Paula honvédhadnagy fivérének példáját követve áll be a bécsi légióba, aztán férfiruhát öltve Erdélyben harcol. A szabadságharc végére ő is eléri a hadnagyi rangot. De ott van Beck Vilma, aki állítólag a Kossuth-hadvezetésnek kémkedett, vagy Viola Anna, aki 17 évesen áll be a honvédségbe. Száz fölé teszik azoknak a nőknek a számát, akik fegyverrel a kézben harcoltak.
Ezeknek a nőknek ugyanaz a sors jutott, mint férfitársaiknak. Ugyanúgy meghurcolják őket, a szerencsésebbje elmenekül, a kevésbé szerencsések megjárják a börtönt. Pfiffner Paulát például 1853-ban Nagyváradon hadbíróság elé állítják, aztán szabadon bocsátják, de öngyilkos lesz. Lebstück Mária már szerencsésebb, érdekesen alakul az élete. Még a háborúban feleségül megy feletteséhez, Jónák tüzérőrnagyhoz, de ő sem kerülheti el a szabadságharc bukása után a fogságot: hat hónapig az aradi várban raboskodik, itt szüli meg kisfiát. Később visszakerül szülőföldjére, Zágrábba.
Bányai Júliának sikerül elmenekülnie törökföldre, később Kairóban vezet magyar vendéglőt. Kossuth Zsuzsanna Kossuth rokonaként megszenvedi a megtorlást, sokáig raboskodik családjával, majd Brüsszelbe emigrál, onnan pedig Észak-Amerikába, ahol 37 évesen tüdőbajban hal meg. Az erdélyi származású Teleki Blanka sem ússza meg a megtorlást. Róla azt kell tudni, hogy a forradalom előtt megkezdi a női emancipáció megalapozását. 1846-ban Pesten leánynevelő intézetet alapít, először gondoskodva a lányok neveltetéséről, a korabeli Magyarországon a középiskolák alapvetően a fiúk számára működnek.
Teleki Blanka tehát úttörő szerepet vállal. 1851-ben felségárulásért letartóztatják, mert bújtatja a ’48-as, ’49-es honvédeket, illetve szabadságharcosokat. Tíz évre várfogságra ítélik, szabadulása után a börtönben felszedett tüdőbaja végez vele 1862-ben.
A hadsereg a XIX. században és a XX. század első évtizedeiben nem tartozott azon intézmények közé, ahol kimondottan kedvelték volna a hölgyeket, legalábbis a harcoló alakulatokban. Itt nem igazán a pénz számított, hanem a szerencse, vagy az, hogy egyáltalán elfogadtassák magukat. Ezek a nők általában férfinév alatt léptek be a különböző harcoló alakulatokba. Azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy ’48-49 egy rendkívüli időszak. 1848-ban az akkori kor embere számára a világ a feje tetejére áll. A felfordulással megváltoznak hirtelen a hatalmi viszonyok, bizonyos szinten mentalitásváltás is történik, és ez kellett ahhoz, hogy a nő úgymond komolyan szerepkörhöz jusson.
Persze azért megjegyezendő, hogy ’48 márciusában továbbra is a hagyományos szerepkört szánták a nőknek, de ugyanakkor az erősebb akaratú, vállalkozó kedvű nők megléphették azt, hogy férfinévvel belépnek egyik-másik légióba. Ezek a légiók félkatonai szervezetek voltak. Ugyanakkor azokról a magyar nőkről se feledkezzünk meg, akik a parasztság alsó rétegeihez tartoztak, és férjüket követve lépnek be a népfelkelő csapatokba, hogy puskával harcoljanak férjük oldalán.
Akkor nem pénz kérdése volt, hogy fegyvert fogjon egy nő, hanem bátorság kellett hozzá, és az a képesség, hogy elfogadtassa magát abban a seregben, ahová került. Ez nem hollywoodi és egyéb történet, ahol nem veszik észre a férfiak, hogy egy nő van közöttük, ezt rögtön kiszúrták. De a bátorságának, rátermettségének köszönhetően elfogadták.
Szendrey Júliára visszatérve: az egyik fő erénye, hogy a férjét nemhogy csitította volna, hanem éppenséggel tüzelte ’48-ban, mellette volt szívvel, lélekkel. Írásaival gyakorlatilag azt az irányvonalat követte a forradalom előtti hónapokban, amely magát a forradalmat is jellemzi. Írásaival, közszereplésével próbálta elfogadtatni a társadalommal a hagyományostól eltérő női szerepeket is.
Ezekről a nőalakokról nem nagyon hallunk ma. Ennek az az oka, hogy a ’48-as forradalmat két vonalon közelítette meg eddig a történetírás: az egyik a politika- és társadalomtörténet, a másik pedig a hadtörténet. Mindkét esetben a férfiakra koncentráltak. Tegyük hozzá, hogy a női emancipáció nálunk, Európa középső, keleti felében másképpen ment végbe, mint Nyugat-Európában. Emiatt más volt a hozzáállás a női szerepekhez.
A Nyugat-Európában a XIX. század második felében fokozatosan kibontakozó női mozgalmak nem álltak le, és a második világháború után ténylegesen bekövetkezik az egyenjogúsítás. Ez egy állandó harc egyébként. Kelet-Európában ez felülről érkezik, államhatalmi trollkodással lesz mindenki egyenjogú. Tegyük hozzá, itt nem volt olyan társadalmi háttere, médiája se a mozgalomnak, mint a kontinens nyugati államaiban.
És ez érezhető volt a tudományokban is, melynek következménye, hogy a történetírás nem foglalkozott a forradalom és szabadságharc női alakjaival. Ezekről a nőkről vannak történetek, kisebb munkák, de külön történeti szakkönyvek róluk még nem igazán születtek – mondta a Maszol.ro portálnak Nagy Róbert-Miklós egyetemi adjunktus. (képünkön: Lebstück Mária) ♦