A váci és környékbeli zsidóság deportálásának 75. évfordulóján ma megemlékezést tartanak a zsinagógában. 1944. június 20-án adták ki Vácott a gettósítási parancsot, azzal a céllal, hogy később a monori gyűjtőtáborba, majd Auschwitzba szállítsák őket. A gettó a 2-es főút, Altmann utca, Kisvác, Széchenyi utca által határolt területen feküdt, ide zsúfoltak be mintegy 2000 személyt. 1944. június 27-28-án vagonírozták be az itt összegyűlt embereket.
Vácra először a XVI. században telepedtek le zsidók, 1570-körül, a török hódoltság idején. Ekkor már volt egy utca, amelyet „Zsidó” utcának hívtak. Ugyanebben az időben Budáról is érkeztek kereskedő zsidók, akik a városkában telepedtek le. (ők valószínűleg szefárdok voltak). A XVII. század végétől, XVIII. század elejétől Ausztriából, Cse-h és Morvaországból, Sziléziából és a német államokból érkeztek ide galíciai askenázi zsidók.
Mária-Terézia zsidó ellenes törvényei hatására csak a városfalakon kívül, a falvakban és az uradalmi központokban telepedhettek le. Vác környékén ilyen falvak voltak: Kosd, Cselőtepuszta, Őrbottyán, Penc, a Galga folyó völgye.
1727-ben még csak 3 zsidó családot számláltak Vácott. Kosdról reggel nyolctól délután 2-ig jöhettek be a városba kereskedni. (Történetüket a Dániel csoport dolgozta fel, írásunk a honlapjukon megjelent terjedelmes elemzés alapján készült.)
1851-63-ig a város első rabbija Neumann Adolf volt, aki később kivándorolt Jeruzsálembe. 1848-ban a zsidóság Vácott is a forradalom mellé állt. Klapka seregében a váci rabbi volt a tábori rabbi. Földváry Károly tábornok vezetése alatt harcoltak a váci csatában az 1848-es tavaszi hadjáratban.
1850-ben zsidó iskola indult Vácott. Ezekben az években több zsidó egyesület is létrejött a városban. A hitélet kezdetben magánházaknál folyt (mai Széchenyi utca nagyobb polgári házaiban).
Jelentős ipari tevékenység
1850-60-as évek: kisipari, kereskedelmi tevékenység jellemezte megélhetési területeiket (pálinkakereskedelem, bor-sör kimérések, mészárszékek, váci takarékpénztár és biztosító társaságok). E tevékenységeik egy részét a váci püspök bízta rájuk. A környező falvakban, főleg Cselőtepusztán sok zsidó család kereskedelmi útjaik során megállt éjszakázni, gyakran itt köszöntött rájuk a Sábát, így sokszor messzire hallatszottak énekeik és imádságaik.
Az 1867-es emancipációs törvény erős fellendülést hozott a város zsidóságának, következésképp a város életében is. Az emancipációs törvény után ők indították meg a kapitalista típusú gyáripari és kereskedelmi életet. Nagy méretű gabona- és borkereskedelmet bonyolítottak a Duna útvonalán. Helyt kapott a városban az országos hírű Oberlander téglagyár, Löbl Ármin kötő és szövő üzeme, a Geiger féle vegyészeti gyár, Löwinger József képkeretező üzeme, Fenyő Ernő bútorgyára, Neumann Manó ecet-, likőr- és pálinkagyára, Katzburg Dávid nyomdája. Itt jiddis nyelvű irodalmat is nyomtattak, leghíresebb kiadványuk a Tel Telpios hitéleti folyóirat volt.
Az első világháború után még ezeknél is nagyobb gyáripari vállalkozások jöttek létre, már külső tőke bevonásával: a Kodak papíripari gyár, a Fonógyár. Egy ideig a városban a katolikus után az izraelita lakosok száma volt a legnagyobb. Ekkorra a zsidó lakosság a város lakosságának 10 %-a volt, azaz 20.000-ből 2000 körül. Ennél a vármegyében csak Újpesten volt magasabb a zsidó lakosok aránya, itt 16-20 % volt, hiszen Újpestet gyakorlatilag zsidók alapították.
Vácott híres volt még a gyümölcskereskedelem is, a mai Szobi szörp eredete innen van. A váci piac a zsidó szervezés alapján gyűjtőpiac volt. A kereskedelem útvonala a Duna.
Hitélet
1871-ben jött létre az ortodox hitközség, a többiek az úgynevezett „statusquo” zsidó közösségben maradtak, ami a zsidó kongresszus előtti hitéletet és állapotokat tükrözte. Az ortodox zsinagóga később a mai tízemeltes toronyház helyén épült, a buszállomás közelében. A mai Eötvös utcai zsinagóga, amelyet az elmúlt néhány év során állítottak helyre, a status quo közösségé maradt. Jelentősebb főrabbik: Ulmann Frigyes, Klein Gyula és Pollák Fülöp voltak.
Az ortodox hitközség vezetője Neumann Manó, Hermann Manó és Lőwinger Márk voltak. Vácott volt ortodox főrabbi a csodarabbiként is emlegetett Silberstein Dávid, aki később megalapította a Tel Aviv közelében lévő Petách Tikvá városát (A reménység kapuja).
Silberstein rabbinak követői „jóstehetséget” tulajdonítottak, a kabbalisztika jelentős képviselője volt. Gyakran járt az akkori Palesztinába. A váci temetőben van eltemetve, sírjához ma is zarándokolnak ortodox zsidók.
A városban világhírű jesiva jött létre. A zsidó közösség főleg a városközpont köré csoportosult, a Széchenyi utca és a buszpályaudvar által határolt utcákban. Itt volt ortodox rituális fürdő is.
Az 1900-as évekre nagyon sok zsidó került a város közigazgatásába is. A városban az orvosok, ügyvédek, kereskedők 80-90 %-a zsidó volt.
A holokauszt felé
A város nem zsidó vezetőit irigységgel töltötte el a zsidók kereskedelmi, gazdasági sikere. Karai Kálmán polgármester és a megyei alispán jóval a zsidótörvényeket megelőzően kezdte betiltatni a zsidók vállalkozásait. Hol a higiénia hiányára, hol a nyitva tartási idő be nem tartására, vagy egyéb valótlan okokra hivatkozva kényszerítették őket, hogy bezárják üzleteiket. A zsidók vagyonát kisajátították. Azokat keresztények kezébe adták. A munkahelyek elvesztése miatt a családok hamarosan éhezni kezdtek.
1943-ban eltávolították a közigazgatásban dolgozó zsidókat. A közigazgatás „zsidótlanítása” ahhoz vezetett, hogy a munkájukat vesztetteket munkaszolgálatra kényszerítették. Vácott működött egy munkaszolgálatos zászlóalj, akiknek a város aljamunkáját kellett végezniük. A munkaképes férfiak közül sokakat a frontra vittek és az aknamezőkre hajtottak. A többi munkaszolgálatos a vasútállomáson dolgozott, vagy más közmunkán. Vácott volt a munkaszolgálatosok elosztó tábora is. Innen kerültek sokan Kárpátaljára, Erdélybe és Szerbiába (Bor). A Páva utcai Holokauszt Múzeum adatai alapján a városban cigány munkatábor is működött.
1944. március 19-én a német megszállás a váci zsidóságot emberi jogaitól teljesen megfosztva találta. 1944. június 20-án adták ki Vácott a gettósítási parancsot, azzal a céllal, hogy később a monori gyűjtőtáborba, majd Auschwitzba szállítsák őket. A gettó a 2-es főút, Altmann utca, Kisvác, Széchenyi utca által határolt területen feküdt, ide zsúfoltak be mintegy 2000 személyt.
A gettóba zártakat a sárga csillag viselésére kötelezték, egy idő után az 500 lakásnyi terület ablakait bedeszkázták. Ha valaki nem viselte a sárga csillagot, azonnal internálták Auschwitzba. Ilyen módon 80 ember, köztük Silberstein főrabbi is (Silberstein fia) Auschwitzba kerültek, és egyikük sem tért vissza.
1944. június 27-28-án vagonírozták be az itt összegyűlt 1900-2000 személyt.
Arra nincs ugyan bizonyíték, hogy bárkit agyonlőttek volna a vagonírozás közben, de azt túlélők félelmek között elmondott történeteiből tudjuk, hogy az Észak-kelet Magyarországról Auschwitz felé tartó vonatok Vác állomáson áthaladva mentek a szlovák határ felé. A nagyobb lakóhelyeken, így Vácon is sokan dobáltak ki leveleket a vagonokból, abban a reményben, hogy valahogy kapcsolatot teremtsenek szeretteikkel. Akik fel mertek venni ilyen levélkéket, azokat azonnal agyonlőtték a csendőrök, így feltételezhető, hogy voltak lövöldözések az állomáson.
Azt is elbeszélésekből tudjuk, hogy a váci csendőrség „makulátlan” munkát végzett: elhurcolták a kórházból a betegeket, a várandós anyákat, a keresztény hitre áttérteket, a vegyes házasságban élőket és a pólyás babákat is, még a zsidókhoz házasodott keresztényeket is.
Csak 226-an tértek vissza Auschwitzból. A munkaszolgálatosok 75-80 %-a vesztette életét.
A deportálások másnapján a hátrahagyott értékeket „a nemzeti vagyon” részének nyilvánították. A városi adminisztrátorok leltárba vették a bútorokat, ingóságokat. Ezek után a maradék holmi a lakosság és a katonák prédája lett. Még másfél évvel a deportálások után is árultak a váci piacon zsidóktól hátrahagyott edényeket, használati tárgyakat. Az ingatlanokat is elvették, és a visszatérő túlélők is alig tudták visszaszerezni birtokaikat.
A váci zsinagógát a legbarbárabb módon szétzúzták. A zsinagóga renoválása során az épületben gyermekcsontokat találtak. Feltételezhető, hogy itt lövöldözések folyhattak.
A városban a zsidó lakosság összevadászása példátlan gyorsasággal ment végbe, mert olajozottan működött a besúgóhálózat.
Néhány embernek sikerült elmenekülni, ők a környékbeli hegyekben bujkáltak. Ha őket megtalálták, a helyszínen lelőtték, vagy a Dunába lőtték őket a város északi részén, az úgynevezett Gombkötő szigetnél.
Kismaros környékén egy paraszt bácsi próbált három zsidó fiút a szekerén, a szalma alatt megmenteni. Amikor rájöttek, a bácsit azonnal agyonlőtték, a három fiút pedig nagyon megverték. Ketten meghaltak, a harmadik másnap, az eső miatt tért magához. A helybeliek csak annyira emlékeztek, hogy őt Tominak hívták. Azóta megbizonyosodott, hogy ez a fiú nem más, mint Tom Lantos, az azóta elhunyt amerikai szenátor.
A deportálások következtében a kisebb települések orvos és üzletek nélkül maradtak.
A deportálás 75. évfordulóján ma délelőtt a zsinagógában minden zsidó áldozatra emlékeznek. ♦