Mészáros Hanna 13 esztendős és jelenleg a Magyar Táncművészeti Egyetem nyolcosztályos gimnáziumának harmadéves diákja. A fiatal tehetség kitartása töretlen, szavai mögött is érződik: bármit megtesz azért, hogy táncművész lehessen – olvasható a Váci Napló pénteken megjelent számában. Hannit hároméves korában íratták be szülei a Váci Jeszenszky Baletthez, valamint a Tánccal az Egészségért TSE-hez (TAZE, akkori nevén Silverstar – a szerk.) ovis táncra. Mire elsős lett, már táncolt párost, latint, jazz balettet, hiphopot, mindezek mellett pedig továbbra is klasszikus balettozott.
– Nem volt sok ez egyszerre?
– Hogy legyen időm tanulni is, anyával úgy döntöttünk, hogy valamelyiket elhagyjuk – emlékezett vissza Hanna. Mivel a latinos párommal versenyekre jártunk és azt nagyon szerettem, a balettet átmenetileg felfüggesztettem. Aztán karácsonyra kaptam egy jegyet a Diótörő című előadásra az Erkel Színházba. A darab végén azt mondtam: „Anya, én így szeretnék táncolni!” Újra elkezdtem tehát balettozni. Emellett persze megmaradt a jazz balett, a latin, meg a hiphop, azaz továbbra is jártam a TAZE-hoz.
– Hová felvételiztél?
– A Magyar Táncművészeti Egyetem klasszikus balett szakára, ahová jelenleg is járok.
– Hogyan néz ki egy napod?
– Reggel nyolckor kezdődnek a tanóráink, általában hat, de közöttük csak ötperces szünetek vannak, hogy hamar végezzünk, mert délután rögtön megyünk át „szakmára”, ahol szintén adott órarend szerint dolgozunk. A balett mellett kötelező néptáncot és történelmi társastáncot tanulnunk, ezeket egészíti ki a képességfejlesztő foglalkozás, amikor erősítünk és nyújtunk. Általában öt körül végzek, majd miután hazaérek, leckét írok, tanulok, mint bárki más. Nekünk szombaton is van suli, egy másfél órás balett, akárcsak a hét többi napján. Igazából a vasárnap az egyetlen nap, amikor tényleg ki tudom aludni magam, hacsak nincs valami program éppen. Ma már sokkal jobban tudom értékelni a szabadidőt, mint azelőtt.
– Mit csinálsz, amikor nem táncolsz?
– Nagyon szeretek olvasni. Viszont a hétvégeken és a szünetekben sem szabad kimaradnia a képességfejlesztésnek, ezért otthon is szoktam nyújtani, erősíteni, a lábfejemen dolgozni.
– A színpadon szerepeltél már?
– Évente háziversenyt rendez az iskola, illetve a Diótörőt adjuk elő több ízben karácsony környékén. Ilyenkor nem csak a család nézheti meg, hanem tulajdonképpen bárki, akit érdekel.
– A lányoknak vagy fiúknak nehezebb a balett tökéletes elsajátítása?
– Mivel kevesebb fiú felvételizik, mint lány, talán könnyebben bejutnak, de később ugyanúgy kiszórják őket, ha nem elég jók. Olyan szempontból nehezebb nekik, hogy kötöttebb az izomzatuk, viszont kevésbé kell figyelniük a kilókra, mint nekünk.
– Szigorú étrendhez kell tartanotok magatokat?
– Tudni kell, hogy nálunk, az iskolában mindenki eleve egészségesebben étkezik, mint az átlag, a menza is erre van berendezkedve. A mesternőnk havonta mér minket és megmondja, kinek kell fogynia. Kétszer vizsgázunk egy évben, félévkor és év végén. A bizottság ilyenkor csak ránéz az illetőre és látja, hogy jól néz-e ki, vagy sem. Vizsga előtt két héttel már mindenki nagyon figyel az alakjára, de itt nem ám óriási súlytöbbletre kell gondolni. Az utcán bármelyikünkre azt mondanák, hogy csinos, de balettdresszben és harisnyában más a helyzet. A színpadon mindenki szívesebben lát egy vékony, kecses, hosszú végtagokkal rendelkező alakot.
– Egy kívülálló számára hogyan fogalmaznád meg, hogy mit jelent számodra a tánc?
– Számunkra ezek az évek a kőkemény munkáról szólnak, ez tényleg a nagybetűs iskola, ahol tökéletesen felkészítenek. Amikor a kulisszában állok egy fellépés előtt, azt az érzést senkinek nem kívánom, annyira izgulok. De ahogy felérek a színpadra, mindez teljesen megszűnik, és csak azt érzem, hogy élvezem és mindennél jobban szeretem, amit csinálok. Amikor tapsol a közönség, az a másik, amit nem lehet szavakba önteni. Utána mindig arra gondolok, hogy ezért kár volt ennyire izgulni és legszívesebben visszamennék.
– Hogyan képzeled a jövődet?
– Nem tudhatom, mi lesz. Akinél valami nem stimmel a félévi vizsgán, először figyelmeztetőt kap. Ilyenkor érdemes elgondolkodni egy alternatíván, ami az iskolát illeti, mert könnyen lehet, hogy az év végén eltanácsolják az illetőt. Nem köntörfalaznak, megmondják kerek-perec, ha nem vagy elég jó. Ha sikerül elvégeznem az egyetemet és hogy ha a diploma a kezemben lesz, szeretnék minél több szerepet eltáncolni. Ami biztos, hogy teszem a dolgom a legjobb tudásom szerint, aztán meglátom, mi lesz belőle.
– Mire vagy eddig a legbüszkébb?
– Már említettem, hogy minden évben rendeznek egy házi versenyt. Ezen eddig minden évben egy új, általam készített tánccal indultam a koreográfus kategóriában. Másodikban bejutottam a döntőbe, az idén pedig sikerült első helyezést elérnem. Az első három helyezett a Nemzeti Táncszínházban eltáncolhatta a munkáját és a díjátadót is ott tartották. A zsűri elnöke Harangozó Gyula volt és ő adta át a díjakat is.
– Mi az, ami a legelején megfogott a táncban?
– Nagyon kicsi voltam, amikor elkezdtem, ezért konkrét esetre nem emlékszem, de az biztos, hogy a tánc szeretetét a TAZE-ban szívtam magamba.
Az ifjú művésznő anyai szemmel
– Nagyon boldog vagyok, hogy Hannit felvették az egyetemre, de el kell mondanom, hogy a felkészülés másfél éve hatalmas küzdelmet jelentett. Itt szeretném megköszönni Kovács Filoména balettművész segítségét, aki mindvégig mellettünk állt és csiszolgatta a lányom tehetségét.
A felvételi kilenc stációja reggel fél kilenctől délután ötig tartott. Kívülről nézve egy futószalag az egész: a gyereket behívják, meghallgatják, megnézik, kiküldik, majd mehet a következő, és sorra tanácsolják el őket. Én mint szülő, csak ültem és vártam, néztem, ahogy jönnek ki zokogva a gyerekek, aztán ahogy sírnak az anyukák is, miközben hazafelé bandukolnak. Vártam, de Hanni nem jött ki, csak az utolsó pár gyerekkel. Akkor már számítottam rá, hogy végigment mind a kilenc stáción, bár ez akkor még nem jelentette azt, hogy fel is vették. Végül közölték, hogy sikerült.
A férjemmel a mai napig támogatjuk Hannit, az elejétől fogva keltünk és vittük, ha kell, ruhát is varrok vagy cipőt, folyamatosan biztosítjuk a hátteret. A háziverseny díjátadó gáláját persze végigsírtuk a férjemmel, és azt gondoltuk, hogy ez minden áldozatot megér.
Ha napi másfél órát állsz a rúd mellett és szakad rólad a víz, de nem tudod, hová tartasz, ezt önmagában nem biztos, hogy hosszú távon lehet csinálni. De az, hogy kisebb szerepekbe beválogatják őket, ízelítőt kapnak a elérendő célokból, azt gondolom, nagy erőt adhat.
Hanninak szerencsés testalkata van, nagyon vékony. Ennek ellenére, amikor vizsgára készül, az egyik edénykében zöldség, a másikban gyümölcs, meg valami kenceficés, barna kenyérszerűség hever, illetve Hanni – pedig megtehetné – néhány hónapja nem eszik húst.
Előfordult olyan is – és ez szörnyű, – hogy este Hanni megszólalt: „Anya, megyek aludni, mert éhes vagyok.” Lefeküdt, én meg csak ültem az ágya mellett és majd megszakadt a szívem. „Ezt nem hiszem el, tényleg ezt akarja?” – erre gondolok olyankor. Mondjuk is neki időnként, hogy nem muszáj ez az egész, de ő hallani sem akar ilyesmit. A fejébe vette, hogy balettművész lesz és ezért bármekkora áldozatot kész meghozni. ♦