Tegnap este hívtam telefonon ismerősömet, ám beszélgetésünket váratlanul félbeszakította egy mondata. „Ne haragudj, megyek tapsolni!” Káposztásmegyeren még most is minden este kimennek az emberek a házak erkélyeire, vagy kinyitják az ablakot, hogy megköszönjék az egészségügyben és más, számunkra most nagyon fontos területeken helytálló emberek munkáját.
Azt gyanítom, Kásler Miklós nem szeret tapsolni.
Ő dolgozott kórházban, irányított is egy intézményt, ahol olyan emberekkel találkozhatott nap mint nap, akik utolsó reményeiket morzsolták el, szembesülve azzal, ami rájuk vár. Most is vannak nagyon sokan, akik az életükért küzdenek egy lélegeztetőgépen, s minden nap vannak vesztesek. Hogy mégis a túlélők vannak többségben, az annak is köszönhető, hogy ott bent, az intenzív osztályokon, meg a többi részlegben az emberek most többet tesznek, mint ami a kötelességük lenne.
Kásler Miklós miniszter úr ezt nem tudja.
A kórházakban most nagy a felfordulás és nem csak a vírus miatt. Pedig a kórokozó kavarta bajok következményei kiszámíthatatlanok. S most az embereknek nem csak a vírussal kell megküzdeniük, hanem más „okozókkal” is, amiknek forrása az ember. Betegeket kell hazaküldeni, hogy a fél kórház üresen álljon, állítólag készülve a vírusjárvány hirtelen fellángolására. Olyan embereket szállítanak mostanában otthonaikba vagy családtagjaikhoz, akiknek ellátása hatalmas gondot okoz, vagy szinte megoldhatatlan.
Kásler Miklósnak ez nem probléma.
A miniszter pár nap alatt kirúgott két főigazgatót. Nyilván nem azzal az indokkal, hogy meg akarta félemlíteni az egészségügyi vezetőket, mert ezt soha senki nem fogja bevallani. Kirakatta a kórházakból a betegek egy részét, csakhogy üresen álljanak az ágyak, amelyek után így talán nem kell finanszírozást fizetni az intézményeknek, s ez már tiszta spórolás.
Kásler Miklós ezt adta utasításba.
Csak az a nagy baj, hogy mi meg ki vagyunk szolgáltatva a miniszternek. Itt élünk ebben az országban, itt szenvedjük el minden nyakunkba zúduló probléma arcunkba csapódó szemetét. Küzdünk a vírussal, küzdünk az emberi hülyeséggel és küzdünk olykor a politika arroganciájával.
De a remény még él, hogy egyszer minden nyavalyától megszabadulunk. ♦