Egyik ismerősöm keresett fel a napokban azzal, hogy „mérges kígyót láttak a kerékpárúton sütkérezni”. Mert most, hogy vírus van, uszoda meg nincs, kerékpározással vezetik le a „hómofisz” és a tétlenségre kárhoztatott napok feszültségét. A gyerek vette észre és egy fával megpiszkálta, mire ő felágaskodott, mint a filmekben, majd elmenekült az út menti susnyásba.
Én persze élből mondtam nekik, hogy mérges kígyó az országnak ezen a területén nem él. Ahol van ilyen hazánkban, az olyan természetvédelmi terület a Zemplénben, ahol táblákon van a viperaveszély (és a fontos tudnivalók) jelezve. Valószínűleg a Duna mentén élő vízisiklók egyikével találkoztak. És az igaz, hogy ezek az állatok sem szeretik, ha megzavarják őket és az is elképzelhető, hogy a kígyókhoz hasonlóan felágaskodott és támadó mozdulattal próbált védekezni, de ők teljességgel ártalmatlanok ránk, emberekre.
Gyors a bicikli, a sikló meg lassú
Mi viszont annál veszélyesebbek vagyunk, ha bringával keresztülmegyünk rajtuk. Eltörhetjük a csigolyáikat és elroncsolhatjuk őket, akik ha nem is azonnal, de belepusztulhatnak a sérülésekbe. Tudnunk kell, hogy Magyarországon minden hüllő védett, így ők is. A természetvédelem bünteti azokat, akik bántják a siklókat.
Türelemmel kell lennünk velük. A kerékpár gyors az ő évezredek alatt megszokott életvitelükhöz. A bringaútra azért fekszenek ki, mert az aszfaltot hamarabb melegíti fel a nap, mint a gyepet, és ők hidegvérű állatok, a természettől nyerik az életükhöz fontos energiát, az „üzemi hőmérsékletet”. Amikor az úton napoznak, akkor a reflexeik sem működnek olyan gyorsan, mint vadászat közben.
Mindenesetre én is utánajártam a kerékpárúton. Először az egyik délután, amikor azt tapasztaltam, hogy bringások futók, korisok, rolleresek, horgászok kismotorral (horgászbottal keresztben) és még számos közlekedési eszközzel olyan mennyiségben özönlötték el az utat, hogy ha én az aszfaltot figyelem, akkor nem a vízisiklók, hanem a közlekedésben résztvevő közel ötszáz ember áldozatául esem – vagy ők az én áldozatomul. Ennyire azért a siklók sem hülyék, hogy egy ekkora trafik jamm-be keveredjenek – gondoltam.
Másnap viszont, amikor délelőtt indultam Sződliget felé és az utat nem zavartuk mi, emberek, a szennyvíztelep után az út egy napos szakaszán megpillantottam egy összetekeredett siklót, aki egy méter hosszú kifejlett példány lehetett. és méltóságteljesen süttette magát az aszfalton. Ahogy közelebb kerültem hozzá, észrevett és pillanatok alatt elkúszott.
Nem próbált letámadni és megenni, de magától a jelenségtől én is megijedtem kicsit. A forró aszfaltot tapogatva bebizonyosodott feltevésem a viselkedésükkel kapcsolatban. Sződligetig még két napozó hüllővel találkoztam, akiket könnyen kerülni tudtam.
Visszafelé megálltam az ártéri tanösvénynél, hogy bepillantsak rá. Ki volt ugyan egy elsárgult papírlapra írva, hogy mindenki csak a saját felelősségére menjen oda, de az, hogy ha bármi történik, ki a felelős, ki nyújthat segítséget, kit kell keresni, hívni, nem derült ki.
Magad uram, ha szolgád nincsen: toldozták-foldozták
Már az elő húsz méteren van egy olyan szakasz, ahol megadták magukat a pallók, és úgy tűnik, a tartóoszlopok is nagyon ingatagok. Voltak, akik ezen segíteni akartak, és mozgatható elemeket felszedték, és keresztbe rakva próbáltak járható utat létesíteni. Itt az arra túrázó család legifjabb, „szörvájvörnek” készülő tagja úgy kelt át, hogy a korlátra csimpaszkodott és valahogy a roncsokon túllendítette magát. Ha nem sikerül, egy kiálló rozsdás szeg, vagy egy vágás a susnyásba csúszott lábaknak komoly fertőzést okozhat és véget vethet a karriernek – aminek ugye az a csúcspontja, amikor kisminkelve, gumiból felfújt akadályokon próbálunk visítva átkelni és a végén egy fotelben elmeséljük, hogy mit éreztünk.
Kedves anyukák, apukák, ifjú „szörvájvörök”! Ne féljetek a siklóktól, kerüljétek ki őket bátran, ügyesen a bringával, de ha lehet, kerüljétek az ártéri tanösvény veszélyes helyeit! Reméljük, előbb-utóbb – de inkább előbb – lezárják, aztán felújítják, aztán amikor biztonságos, újra megnyitják a „szörvájvörök” előtt. ♦