Azon barátaim és kollégáim, akik igazán ismernek, »a világ egyik legrealisztikusabb misztikusaként« emlegetnek. Nem véletlenül. Meggyőződéssel vallom, hogy Ég és Föld összeköthető – ahogyan az Értelem és az Érzelem is megfér egymás mellett, sőt, együtt tehetnek mindent igazán emberivé – írja magáról Pápay Eszter, aki oly sok formában jelenik meg a világban, hogy aki a közelébe kerül, mindig talál egy kis nektárt, s ott ragad a fénykörében. Valódi világító ember, aki most ugyanúgy be van zárva váci otthonába, mint mások és mégis egy olyan világ az övé, ahol nyugodtan lehet élni, szeretni, tenni-venni, értékessé téve a múló időt.
De most rendkívüli, embert próbáló helyzet van, küzdünk a vírussal és remélhetőleg győzni is fogunk. Hogy milyen belső út vezethet el ahhoz, hogy eközben is megőrizzük derűnket, optimizmusunkat, reményeinket – erről beszélgettünk vele.
- A könyvtár egyik legsikeresebb programsorozata az Irodalomterápia, amely a lelket igyekszik gyógyítani. Hogyan lehet az irodalommal szebbé, jobbá tenni a napjainkat?
Az irodalom – akár csak más művészetek – természeténél fogva rendelkezik azzal az erővel, ami gyógyírként tud hatni az emberi lélekre. Megérint, átmos, felemel – és nem feltétlen csak azokban az esetekben, amikor valami rózsaszínűen pozitív vagy felhőtlenül vidám témát tár elénk. A különböző történetek – legyen szó versről, novella-, vagy akár regényrészletről – képesek arra, hogy közelebb vigyenek bennünket saját érzéseinkhez, azok feloldásához, valamint új lehetőségek, illetve megoldások felismeréséhez. Az önismeret és a személyiségfejlődés támogatása mellett tehát például a szorongás, a depresszió „kezelésében” is hatékony. Nyilván, a valódi terápiához hozzátartozik egyfajta irányítottság, beleértve a szövegválasztást és az olvasást-meghallgatást követő feldolgozást, megbeszélést is. De ettől függetlenül, az irodalom varázserejét önállóan is bármikor segítségül hívhatjuk. Afféle „lelki wellnessként” a lélek általános napi karbantartása céljából, illetve minden, a megszokottól nagyobb kihívást jelentő élethelyzet esetén, így például mostanság…
- Írsz, zenélsz, beszélgetsz, főzöl, olvasol. Most, félig-meddig bezártan élve, hogyan őrzöd meg a lelki egyensúlyodat?
Ugyanúgy, mint máskor. Ebben a tekintetben nincs különbség a jelen helyzet és az amúgy megszokott között. Amennyiben tevékenységekben gondolkodunk, a napi szokásos, hivatalos írásos munkáim mellett a képi alkotást és a növényekkel, virágokkal való foglalatosságot is előkelő helyre teszem az általad említett felsorolásban. Ráadásul vannak összefonódások is: a napokban például két saját, korábbi versemet kreáltam dallá. De a lélek egyensúlyának megőrzése számomra azért elsősorban mégsem technikákban vagy tevékenységekben rejlik, sokkal inkább az élethez való alapvető hozzáállásban. Minden egyéb „praktika” csak azután következik.
- Sokan vannak, vagyunk úgy, hogy nem szabad kimozdulnunk otthonról. Nekik mit tanácsolsz, mivel tehetnék elviselhetőbbé a bezártságot?
Mindenekelőtt azzal – és így rögtön vissza is csatolok az előző gondolatomra –, hogy nem a bezártságra fókuszálnak. Ez a helyzet, mint minden másik, adott; és az elfogadásán túl a hozzáállásunk az, amiben szabadságunk és választási lehetőségünk van. Aki a hiányokra, kellemetlenségekre, veszteségekre, a kényszerűségre, a tehetetlenségre koncentrál, az óhatatlanul szenvedni fog. Amennyiben azonban a tragédia ízét elvesszük belőle, lehetőségként is felfoghatjuk ezt az időszakot. Egy egészen új világot fedezhetünk fel, tapasztalhatunk meg, mondhatni: speciális feltételek közt. Feltérképezhetjük, milyen személyes munícióval rendelkezünk, mi mindent mozgósíthatunk, bonthatunk ki magunkból. Természetesen, ebbe beletartozhatnak olyan kreatív időtöltések, hasznos elfoglaltságok, hobbik is, amelyekre máskor akár nem is gondoltunk volna, vagy amelyeket épp azért szorítottunk háttérbe, mert nem állt rendelkezésünkre elegendő idő.
Van egy kérdés, ami minden kihívást jelentő szituációban remek iránymutató lehet számunkra. Kicsit fennkölten hangzik, de ez sem véletlen. Így hangzik: Hogyan tehetném én ezt a helyzetet nemessé?
Jó lenne értelmesen eltölteni az időt – mondta valaki nemrég. Nos, most mindenki maga fogalmazhatja újra, mit jelent számára az, hogy valaminek értelme van… A lebontás, amely ebben az időszakban sokféle értelemben jelen van az életünkben, önmagában hordozza az újraértelmezést és aztán a felépítést is – és ez személyes szinten is működik.
- A közösségi oldalon szinte minden nap olvasni tőled fontos üzeneteket. Mit tapasztalsz, mennyire fogékonyak a vírusháború közepette az emberek a szépre, a jóra?
Úgy gondolom, hogy az emberek mindig fogékonyak a jóra, a szépre, az őszinte megnyilvánulásokra. A jelen helyzet talán csak annyit módosított ezen, hogy most még több ember érhető el egy-egy ilyen üzenettel, illetve a kezdeti reakciók után egyre inkább igénylik a derűsebb, életigenlőbb megnyilvánulásokat. Legutóbb például többen is írtak privátban, hogy kérnek még a felhőtlen szórakoztatást célzó, humoros írásokból. Ami pedig általános tapasztalat: az arra való igény, hogy valaki a szavak által visszaadja annak az esszenciáját, ami az embereket foglalkoztatja. Gyakori élmény, hogy amikor elmondom valahol egy programon egy-egy versemet, odajön valaki és azt mondja: mintha csak az én gondolataimat írtad volna meg! Én pontosan ugyanezt érzem, de kimondani nem tudom… olyan jó, hogy ezt helyettem is meg tudtad így fogalmazni!
- Az Irodalomterápia című sorozattól indultunk… Lesz-e folytatás, szeretnéd-e a veszélyhelyzet elmúltával folytatni?
Valamilyen formában biztosan lesz folytatás, magamat ismerve: valószínűleg megújult módon. Költő- és dalszerző társaimmal továbbra is adunk majd tematikus műsorokat a könyvtárban, illetve más helyszíneken, amint újra mód nyílik erre. Április végén a Pannónia ház Hincz-termében tartottuk volna az elmúlt négy évben született verseimet tartalmazó, Legendák a mostról című új kötetem bemutatóját; amennyiben lehetséges, ezt is szeretném még az idén bepótolni. A címadó vers gondolatköre egyébként a jelenlegi helyzetben speciálisan vált aktuálissá: »…és úgysincs más, csak most van…” ♦