A vírusjárvány idején mindenki igyekszik bezárkózni, kerülni más emberek társaságát, hogy nehogy megfertőződjön. Idehaza és a világban egyre nő a halálos áldozatok száma, péntek reggeli adat szerint csak tegnap öten hunytak el a koronavírus miatt Magyarországon. Látjuk, hogy nagy a baj, bár kis városunk már átélt ennél sokkal nagyobb járványokat. Az 1740-es pestisnek Vácott 385 áldozata volt. Az akkori vészterhes időkben pedig már ismerték az egyik legfontosabb védekezési lehetőséget: a karantént.
A pestis az egyik legrégebben ismert járvány, a történeti korok emberére a legnagyobb hatást gyakorló betegség. Hirtelen megjelenés, óriási emberi veszteségek, kiszámíthatatlan és gyors befejeződés – ezek voltak a járvány legfőbb ismérvei, valamint az, hogy közvetve-közvetlenül mindig háborúhoz csatlakozva pusztított. A pestisben nem volt ráció: korosztályra, nemre, etnikai és társadalmi hovatartozásra nézve mindenkire egyformán veszélyes volt. A betegség jelentkezése és lefolyása, a közösségre gyakorolt hatása a modern ember eszével fel nem fogható, meg nem ismerhető. Bár irodalmi alkotásokban megpróbálták rekonstruálni, a legtöbb mű nem csupán a pestisről, sokkal inkább annak a közösség életére gyakorolt hatása bemutatásáról szól.
A népi képzetnek a pestishez való viszonyát leginkább a betegség elnevezései jellemzik: a fekete halál, a dögvész, halálvész alapvető viszolygást és értetlenséget fejez ki. Mivel a betegség megjelenését sok esetben előzte meg patkányok elszaporodása és tömeges elhullása, az embernek a patkányokhoz való mindenkori viszonya is rányomta a bélyegét a pestis megítélésére. A betegséggel szembeni értetlenség és a védekezés értelmetlensége gyorsan összekötötte a pestist az istenségek által a világ népeire küldött büntetési formával: a járvány Isten akarata, szembeszállni vele nem lehet és nem is érdemes. Sokszor kötötték a pestis megjelenését apokaliptikus képzetekhez, vagy éppen az istengyilkosnak kikiáltott zsidóság bosszújához – írja Mende Balázs a Járványtan című dolgozatában.
A pestis a Yersinia pestis nevű baktérium által okozott fertőző betegség. Az 1894-ig gyógyíthatatlannak számító fertőzés kórokozóját a svájci Alexandre Yersin, a Pasteur intézet mikrobiológusa hongkongi kiküldetése idején fedezte fel. Főként a patkánybolháról kerülhet át emberre (Paul-Louis Simond jegyezte le elsőként a fertőzés útját, a pestisbacillus–patkány–bolha–ember láncolatot), de a kór cseppfertőzéssel is terjed. Miután a bőr oxigénfelvételében zavar keletkezik, a bőr gyakran sötétkék színt kap, innen ered a fekete halál kifejezés.
Többen haltak meg a pestisben, mint a szabadságharcban
A Rákóczi-szabadságharc utolsó éveiben, 1708-tól hatalmas pestisjárvány pusztított. Becslések szerint az egész szabadságharcban 80 ezer ember halt meg, a járványban 410 ezer. Ekkor tizedelődött meg a bányavárosok és a Szepesség népe, s települtek az elhaltak helyére a szlávok. A járványok a 18. század első felében is gyakoriak voltak. Megszűnésükre hálából emelt barokk Mária emlékoszlopok emlékeztetnek. Az utolsó nagyobb pestisjárvány hazánkban 1738-ban volt.
Mivel az emberek nem értették a kór biológiáját, sokan isteni büntetésnek tekintették azt mohóságukért, istentagadó életükért, eretnekségükért és paráználkodásukért. Ebből következőleg úgy vélték, csak Isten megbocsátása állíthatja meg a ragályt. Több helyen „megtisztították” a városokat az eretnekektől, mások viszont magukban keresték a bajok forrását, önsanyargató tisztulási folyamatba kezdtek.
Az orvosok eret vágtak, felnyitották a bubókat, esetleg illatos fák, füvek füstjének belélegzését, vagy rózsavízben, ecetben fürdést javasoltak. Gentilis da Foligno feljegyezte, hogy az utcákon hatalmas tüzeket raktak, és illatos fákat égettek, hogy megtisztítsák az atmoszférát. Az orvosok tehetetlenül álltak a járvánnyal szemben. Guy de Chauliac azt írta: szégyen volt az orvosokra, hogy a betegségtől való félelmük miatt nem mertek kimenni a betegekhez. „Ha meglátogatták őket, akkor viszont nem volt gyógymódjuk, kezelésük nem mentett meg senkit. Egyetlen korábbi járvány nem volt ilyen pusztító, mint a mostani; azok elfoglaltak egy régiót, a mai az egész világot; azokra valamilyen módon volt gyógyír, erre nincs” – írta. Ő is megkapta a pestist, de hat hét szenvedés után felépült.
Az egyetlen valóban hatásos védekezés a betegek elkülönítése volt, amikor bezárták őket az otthonukba, vagy éppen ellenkezőleg, kitelepítették őket a városból. A milánói orvosok azt tanácsolták az uralkodóknak, hogy kerítsék el azokat a házakat, ahol betegek vannak, még akkor is, ha egészségesek tartózkodnak velük együtt. A lépés hatására Milánóban követelte a legkevesebb halottat az itáliai járvány: a város lakóinak „csak” 15 százaléka pusztult el. Ragúzában a város vezető orvosa, Páduai Jakab azt javasolta, hogy a városfalakon kívül állítsanak fel egy tábort, ahol a betegeket kezelik.
A pestis Vácon a lakosság egytizedét irtotta ki
Vácott 1740-ben jelent meg a pestis. Több hónapig tartott a járvány, amely ellen akkoriban még nem volt ellenszer, nem tudták, hogy a betegséget egy baktérium okozza. Sorban jelentkeztek a megbetegedések, amelyek gyors lefolyásúak voltak, Voltak napok, amikor annyi volt a halott, hogy alig tudták eltemetni őket. A pestis a nyári hónapokban tetőzött és mintegy félévnyi tombolás után augusztus végére szűnt meg. Az adatok szerint 385-en haltak meg.
A város legrégibb építészeti emlékei közé tartozik a vasútállomás közelében található kis kápolna, amely az akkori város keleti szélén épült fel 1744-ben, barokk stílusban. A városlakók tizedét elpusztító 1740-41-es pestisjárvány emlékére építették. Althann Mihály püspök támogatásával jórészt közadakozásból épült. A kápolnát a pestisből kigyógyult Szent Rókus, a betegek védőszentjének tiszteletére szentelték. A nagy épületek között szerényen meghúzódó templomocskát a váciak Rókuskának becézik. Búcsúja a város fogadalmi ünnepe, a járványok távoltartásáért ajánlják fel minden év augusztus 16-án.
A kápolnában temették el egy időben – székesegyházi temetkezőhely híján – a felszentelt püspököket, így az egyik Althann és Forgách püspököt is. Földi maradványaikat az 1800-as évek elején vitték át az új székesegyház
altemplomába. A kápolna körül a múlt század elejéig működött egy temető, amit 1761-ben nyitottak az épülő székesegyház közelében lezárt temető kiváltására. A szomszédos áruház építésekor felszámolt temetőre csak a kápolna melletti egykori temetőkereszt emlékeztet, a régi helyett 2017-ben új keresztet állítottak.
Szintén erre a járványra emlékeztet a Szentháromság oszlop és a Ferences templom előtti kőkereszt is. Az utóbbi ma a Ferences templom és rendház kapuja mellett van, de régebben a tér közepén állott. A kereszt Blahó Pius, és Dull Ferenc ferences atyák emlékére készült az 1740-es pestisjárványban vállalt hősies beteggondozásuknak emléket állítva. A járványnak később maguk is áldozatai lettek.
A pestis után még sok család gyászolta halottait. A nagy pestis idején volt Vác városának bírája Vaizer András. A pestis elmúlása után ő volt az, akinek kezdeményezésére és szorgalmazására Vác városa szent Rókus napját fogadalmi ünnepé tette és fölépítette a mostani Rókus kápolnát – írja a Váci Hírlap 1908-ban.
„Nemsokára az öreg Vaizer bíró is meghalt s a káptalan és a város tisztelete és hálája jeléül Vaizer hűlt tetemeit a Rókus-kápolna mellett temette el 1776-ban és sírja fölé kőkeresztet állított. Most, hogy a Rókus kápolnát kőfallal vették körül, Vaizer sírja kikerült a bekerített helyről s a felsővárosi plébánia átírt a városhoz, hogy Vaizer sírjának áthelyezéséről gondoskodjék. A város tanácsa azonnal intézkedett is s a csontok áthelyezése most csütörtökön történt a szokásos egyházi szertartások mellett. A sírboltot és a koporsót felbontva, az egykori városbíró csontjait teljesen épségben találtak, mellette magyar mentéje ezüst gombjait” – számol be lapelődünk a fontos eseményről.
A pestis különbözik a koronavírustól
A mostani és az 1740-es járvány között jelentős különbség, hogy a pestist baktérium okozza, míg a koronát egy vírus. Kevesen gondolják, hogy a vírus nem élőlény: olyan szubmikroszkopikus biológiai organizmus, amely nem sejtes szerveződésű és csak parazitaként az élőlények sejtjeiben képes szaporodni. Minden életformának, növényeknek, állatoknak, gombáknak, egysejtű eukariótáknak és baktériumoknak megvannak a vírusos fertőzéseik.
Ma már biztosan tudjuk, hogy a mostani járvány egy kínai piacról indult el, ahol az árusok és a vevők tömegében gyorsan terjedt el a kór, amely valószínűleg az ott megvehető denevérekből vagy tobzoskákból került át az emberekre, annak ellenére, hogy az első híresztelések valamilyen más állatfajt feltételeznek a fertőzés közvetlen forrásaként. A 2002–2003-as SARS-járványnál ez a cibetmacska volt, míg a Közel-Keleten kitört MERS-járványé a dromedár (egypúpú teve). Amikor fény derült a koronavírus-fertőzésre, egy kígyót neveztek meg esetleges forrásként, de ezt a hipotézist a tudományos közösség gyorsan elvetette.
A kuangcsou-i Dél-Kínai Mezőgazdasági Egyetem munkatársai, Shen Yongyi és Xiao Lihua egy két héttel korábbi sajtótájékoztatón azt jelentették be, hogy tobzoskákból és fertőzött emberekből vett vírusminták genetikai összehasonlítása 99 százalékos egyezést mutat, szemben a legközelebbi ismert denevér-koronavíruséval, amelynek esetében csak 96,2 százalékos az egyezés, így feltételezték, hogy a közvetlen forrás egy tobzoska volt.
A tobzoskák húsa ínyencségnek számít, míg pikkelyeit a tradicionális gyógyászatban alkalmazzák. Mivel az orvvadászok folyamatosan vadásszák őket, egyedszámuk erősen lecsökkent, és minden fajuk súlyosan veszélyeztetett. A kínai hatóságok keményen büntetik a tobzoskákkal való kereskedelmet, de ez legfeljebb csak nehezíti a csempészek dolgát.
Hogy pontosan mi történt és ami a legfontosabb, milyen módon lesz gyógyítható és megelőzhető a koronavírus-járvány, az még nyitott kérdés. ♦