Már a hegygerincen jártunk az ösvényen felfelé araszolva, amikor ismét hallottuk a cross motorok hangját. Hárman voltak és lefelé zúdúltak a gyalogtúra útvonal keskeny meredek lejtőjén motorjaikkal. Az óvatlan túrázók hirtelen jobbra balra ugráltak a fák közé, féltve az életüket. A telefonomat fényképezésre emeltem. Az egyik motoros ezt észrevette és az ösvényről letért, és pont felém tartott, aki az út szélén álltam.
Farkasszemet néztünk egy pillanatra, ő eljátszotta, hogy elgázol, én meg tudtam, hogy ennyire nem kemény gyerek és vártam, hogy jó képet készíthessek róla. Néhány centivel a könyököm mellett zúgott el a motorjával. Azokban a pillanatokban, amikor elég közel járt, nem tudhatta, hogy sikerültek-e a képek róla és társairól.
Most szólok, hogy sikerült és az illetékesek is megkapták.
Mindez a kijárási tilalom első napján történt, amikor úgy gondoltuk, elbúcsúzunk a Naszálytól, mielőtt újabb megszorításokat hirdetnek a kijárás terén. A Gombási úton, a hegy felé közeledve tömött sorokban álltak az elhagyott autók, mint augusztus 20-án, amikor a váciak a hegyoldalból nézik a budapesti tűzijátékot.
Ha már csoportos rendezvényeket nem lehet tartani – mint Föld Napi Naszály túra -, akkor úgy gondolták, ki-ki egyénileg tervezi be a mai napra a csúcskísérleteket. A rendelet szerint a sport nincs betiltva.
Szép idő volt és a természet a naptárat az idén is beelőzte. Sorban ismertük fel az egy hónap múlva nyíló tavaszi héricset, nőszirmot, vagy az odvas keltikét. Volt, akinek ez annyira megtetszett, hogy szedett is belőle egy csokorral. Próbáltam magyarázni, hogy ez védett növény és nem szabad leszedni, és mire hazaér teljesen elfonnyad, de ők úgy gondolták, legalább ennyi öröme legyen a gyereknek, ha már kihoztuk az egész hetes karanténból, meg az online oktatásból.
Persze gondoltam magamban, most háborúban állunk a vírussal, de ez még nem ok arra, hogy a természet értékeit irtsuk. Attól, mert egymást pusztítjuk, még a természetet meghagyhatnánk a maga szépségében. Tizenöt évvel ezelőtt még voltak a városnak természetvédelmi őrei. Ők nem a bírságokat gyűjtötték, mint a KESZ–esek, hanem járták a turistautakat és segítették a turistákat viselkedni és megóvni a természetnek az értékeit. Aztán kiderült, hogy ez is pénzbe kerül és azzal, hogy sikerül a természetet megvédeni, attól nem lesz több pénze a városnak, védett növény, meg állat van pont elég, csak nem pusztulnak ki (gondolták).
Azóta sem változott a helyzet az őrök terén. A túraútvonalak viszont egyre szemetesebbek, és az emberek egyre jobban elfelejtik, hogy ezeken a területeken, ha nem vigyáznak az értékekre, akkor nem is lesz egy idő után miért eljönnie a hegyre.
Szürreálisnak tűnt, ahogy mindenki, aki máskor vidáman kereste barátainak társaságát, most magába húzódva néha félve, megszólítva a másikat, 2-3 fős csoportban, de inkább egyedül közeledett a kilátóhoz, ami ugyanolyan kopáran, kifosztva fogadta az arra járókat, mint mióta mindent kibeleztek belőle, ami mozdítható volt. Ma már a műholdak segítségével tájékozódunk, semmi szükség a geodéziai magas pontokra Vagy legalábbis amíg működnek a műholdak. Így a geodéziai szolgálat otthagyta a kilátót és az arra járók tönkre is tették.
Él egy ember a Naszály hegyen, aki évről évre annyira felújítja, hogy ne essenek le róla, hogy fel lehessen rá menni. Ő Papp János, a hegyi ember, aki még kitart, ahogyan a torony általa eszkábált korlátai is. De mi lesz, ha elfogy a kitartás?
Szerettem volna úgy elbúcsúzni a hegytől, hogy magamba szippantom a tavasz illatát, ami kitart addig, amíg jobb idők jönnek és ismét Naszály túrát szervezhetek ide.
De látom, ha visszajövök, azért kell megtennem, hogy minél több embernek bemutassam, hogy mi lett a város legnagyobb természetvédelmi területéből. Talán lesznek köztük, akik máshogy gondolják, mint most. És elkezdik megmenteni újra a Naszályt. ♦