Kezdem megérteni, hogy a gazdag asszonyok miért járnak terepjárókkal még akkor is, ha csak a városban furikáznak a körmöshöz, vagy a pilláshoz, miközben a Kosdi úti lehajtóról pattogok haza Deákvárra, ahol a csodálatos panorámát az elhanyagolt út teszi élvezhetetlenné. Meg egy kamion, aki előttem araszol.
De miért jött ez le a kettes útról? – mérgelődöm magamban. Pedig ő is lekanyarodik öreg Deákvár felé. Nehezen veszi a kanyarokat, de halad egészen a Deákvári főtérig, ahol vagy a parkoló autók, vagy a kátyúk állják útját. Nincs középút. De lassan azon is átverekszi magát. Majd a körforgalom! – gondolom magamban, de bátran az egyikbe behajt. Igaz, csak úgy tudja használni, mint a buszok – erősebb kutya paráználkodik szabály -, mintha nem is körforgalom lenne, de ez itt nem okoz gondot, ki merne egy kamionnak nem elsőséget adni.
Aztán a lakótelepi házak és a platánok árnyékában lassan kijut az Újhegyi út égéig. Sokat sziszeg a légfék, mert sok a járókelő, de legalább halad. A Híradó tér felé szűkül az út és a tér környéki utakon áll a megsüllyedt aszfalton az esővíz. Nem is veszi észre a kátyúkat a víz alatt. Így a járókelőket a fékezés miatt megsorozzák a víz alól kiszakadó aszfalt darabok, meg a tócsa vize. Mindenki káromkodik és várakozik, mert a közeli vasúti átkelő előtt egy félórácskára megállt a tehervonat, nem engedik be a pályaudvarra a késlekedő zónázó miatt.
Aki megunja, az forgolódik és a vasúti alagút felé próbál egérutat nyerni. A mi kamionunk nem, mert ő nem férne át az alagúton. Várakozom én is mögötte, nem térek haza, mert most már kíváncsi vagyok, hogy ez a monstrum miért vágta át magát a deákvári kertvároson, egy városrész életét megkeserítve.
Nehezen, de elindulunk, át a vasúton (a lámpa nem akar fehérre váltani, de megszoktuk). A kamionunk nem megy az újabb körforgalomba, hanem betér a benzinkútra, megitatni a verdát. Tankolok én is. Utána mindketten sorban állunk, immár a lassú kiszolgálás miatt – pandémia van, a vírus meg itt ólálkodik közöttünk, mérgelődő emberekké zsugorodunk. Beszédbe elegyedünk.
„Azt áruld el, miért vergődtél át egész Deákváron, hogy ide elérj” – vetem oda neki, oldva a várakozás feszültségét.
„Ilyenkor a város megközelíthetetlen Sződliget felől, beáll minden. A vasúti alagutak meg mind alacsonyak, a kamionok nem férnek át alattuk. Valahogy be kell jutnom a belvárosba az áruval” – mondja.
„Na és a lakóövezetek, a kátyúk, a körforgalmak és a parkoló autók nem riasztanak el benneteket?” – teszem fel a kérdést.
„Figyelj tesó, folytatja, ha lenne egyetlen egy lakóövezet tábla, vagy akár olyan, ami a tranzit utat tiltaná, akkor mi biztos nem jönnénk erre – legfeljebb áru nélkül maradnának a deákvári multik -, de nincs, ezért mi szabálykövetőek vagyunk. A kereszteződéseiteket ti neveztétek át körforgalomra, attól még az egy kamionnak egyszerű kereszteződés marad fizikailag.
A parkoló autókat már megszoktuk. Tök röhej, hogy ha már nem fértek el a sok parkoló autótól, akkor inkább egyirányúnak minősítitek az utat – lásd Zrínyi utca egy része -, minthogy rendet csinálnátok a parkolás terén. A kátyú az gáz, a Híradó térnél én is ledöbbentem a darabokban röpködő aszfalt miatt. A megsüllyedt útszakaszokon, ha megfagy a víz, még inkább mélyebbek lesznek a gödrök. És ha észbe kapnak, tél kellős közepén kezdenek majd kátyúzni, amikor esély sincs rá, hogy időtálló lesz a megoldás” – mondja és ő is belemelegszik.
Közben sorra kerültünk, és fizettünk. Már nem láttam ellenségnek a bepofátlankodó kamiont, és rájöttem, a sofőr sem ördögtől való, és ha én ülnék a volánnál, sem lenne más választásom talán nekem sem.
Hazafelé átfutott az agyamon, ha nem az események után kullognánk a téli kátyúzással, a körforgalomra keresztelt kereszteződésekkel, és a parkolási rend megoldását sem csak a középkori állapotú parkolási lehetőségek jelentenék – a bevételek reményében -, akkor talán nem tartanánk itt.
Persze ehhez nem a toldozgatás-foldozgatás követő stratégia lenne a megoldás. Át kellene adni a terepet végre a közlekedési szakembereknek és megalkotni a város közlekedési koncepcióját, ami nem oldana meg mindent egyszerre, de legalább tudnánk, mi a cél, hogy lehetne élhetőbbé, biztonságosabbá tenni a közlekedést az elkövetők és az elszenvedők részére egyaránt.
„Majd Leonárd” – szól a dal a rádióban, mintha a Presser a 30 éves várakozás kérdésére adná meg a választ. ♦