Még mielőtt bárki is ezt szó szerint értené, és elindulnának a sámánok, táltosok, csodadoktorok és egyéb varázslatos emberek, jelzem, hogy ez csupán a helyiek megfigyelése, amit először a Papp Jánostól, a Hegyi Embertől hallottam. A megfigyelés alapja, hogy az általában észak-nyugat felől érkező esőzések, hiába kecsegtetik a helyi kerttulajdonosokat kiadós öntözéssel, ami ráfér a terményeikre, mintha az kikerülné a hegyet, és az ottaniak rendszeresen esővíz nélkül maradnak.
A Naszály hegyen már a középkor előtti leleteket is találtak, de az biztos, hogy a hegy gyadai oldalán a középkorban már templommal rendelkező falu is létezett. Ennek stratégiai szerepe volt, mert a tatár, majd a török fenyegetés miatt célszerűnek látták az emberek a hegyre való felköltözést. Innen jól belátták a veszedelmet és volt idejük a menekülésre, ha az ellenség a hegy felé indult. (Egy ilyen menekülés adta a Násznépbarlang legendáját, amikor a barlangban leltek oltalomra és így nem találtak rájuk.)
A hegyen élők megélhetését nem csupán a fakitermelés, illetve a szén, mészkő, dolomit, homokkő és agyag bányászkodása jelentette, hanem kialakult a helyi növénytermesztés, kertészkedés, ami nem elsősorban a zöldség, vagy a gabona termelését jelentette, hanem a hegyoldalban termő bogyósok, gyümölcsfák adta lehetőségek használták ki. A váci és a kosdi oldalon is konjunktúrája lett a gyümölcstermelésnek, ami a kosdi térségben ma is jellemző. Miért nem hallunk erről az elmúlt évtizedekben Vácott, ahol annak idején a Naszály gazdálkodása a szelíd berkenye termeléséről volt híres?
Talán, mert „luk van a Naszály felett” és nem esik az eső, ami életben tudná tartani az ültetvényeket?
Ha nem is így direktben, de közel járunk a megoldáshoz, ha a hegy és a környék mikroklímáját, az éghajlat megváltozását kezdjük el vizsgálni.
A Naszály éghajlatválasztó szerepe ismert. Míg az északi oldalon kora tavasszal még hóban túrázunk, és a patakok mellett foltos szalamandrákra bukkanhatunk a kontinentális jellegű növények között, addig a déli oldalon már előbújnak a tavaszi virágok és a hegyoldal mediterrán jellegű fenyői alatt a zöldgyíkok sütkéreznek. A csapadékot megállítja a hegy és a katalinpusztai oldalt öntözi, míg a hegy déli oldalára csak ritkán hull jelentős csapadék.
Persze ez még kevés a „luk” kialakulásához. Ahhoz az ember kezének is nyomot kellett hagynia. A hegyen a bányák kialakítása, az urbanizáció az erdők visszaszorulásához vezetett. És ahol eddig a növényzet magába szippantotta a napsugarat és segített az esővíznek a felszívódásban, ott most a mikroklíma megváltozott. A bányák okozta tájsebek, épített területek visszaverik a nap melegét és növelik a termikképződést. (Ezért használják előszeretettel a paplanernyősök felszállóhelynek a kopasz hegyet, elrugaszkodásukkal sajnos pusztítva a fokozottan védett sziklagyepet.) A Vác felé érkező esőfelhők is ezzel a melegebb légtömeggel találkoznak, ami gyakran eltereli őket.
Innen a legenda a „lukról” a hegy felett.
Ha viszont mégis eléri a zártkerteket a csapadék a hegyoldalban, akkor sem tud már felszívódni az urbanizált területeken, hanem lezúdul a város felé és a deákvári vízfogóban gyűlik össze. Így nem sok nedvességgel gyarapodik a hegyoldal. A kilencvenes évektől elapadt a természetes források egy része, és a zártkertek kútjai is kiapadtak. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy a hegyoldalban felhagytak a gyümölcstermeléssel, és a kirándulók csak az elvadult, felhagyott, régi kertek növényeiről szedegethetnek meggyet, berkenyét, és más gyümölcsöt elvétve.
Nem csak a csapadék mennyiségének csökkenése a gond, hanem az is, hogy egyre kiszámíthatatlanabb az időjárás. A már megszokott, néha „leszakad az ég” helyett egyre gyakoribbak a kiadós esőzések. Ez persze nem oldja meg a Naszály zártkertjeinek problémáit, de veszélyt jelenthet a városra.
A Naszály tájsebeinek begyógyítása, a hegyoldal növénytermesztésének újragondolásával növelni lehetne a terület vízfelszívó képességét. És talán hosszútávon a „lukat is be lehetne foldozni” a hegy felett és kevesebb víz fenyegetné Deákvárt.
A deákvári vízfogót a hatvanas években építették, nem számítottak sem az időjárási tényezők rendszertelenné válására, sem az urbanizáció növekedésére, melynek következtében rendszertelenül, egyre nagyobb mennyiségű víz lezúdulása fenyeget. Ezért felül kellene vizsgálni a vízfogó kapacitását, és ami fontosabb, végre ki kellene szedni belőle a felgyülemlett iszapot, ami a tároló képességét minimálisra csökkentette. (Legutóbb 1990-ben szedtek ki az ott felhalmozódott iszapból.)
A deákvári vízfogó iszapmentesítését, ha az illetékesek rövid úton nem oldják meg, akkor egy szélsőségesen esős időszakban veszélybe kerülhetnek a deákvári, sőt a belvárosi ingatlanok is, ha nincs, ami a lezúduló víznek helyet ad a tároláshoz, ülepedéshez.
Még időben vagyunk, hogy cselekedjünk. ♦
[frontpage_news widget=”48959″ name=”A LEGFRISSEBB”]