Már elhagytam a kerékpárúton a váci szennyvíztelep ürülékszaggal erősen dúsított szakaszát, figyelve a sárga spry-vel felfestett bukkanókra felhívó jeleket, melyek segítenek abban, hogy észrevedd a sok éves oda nem figyelés miatt elhanyagolt úthibákat és ne álljál fejre, amikor zenei hangokra lettem figyelmes. „Hallucinálsz a bűztől, ne figyeljél oda” – mondtam magamnak, és sorra vettem a kanyarokat a dimbes-dombos úton, amit még az ősszel odarohadt avar tesz vadregényesebbé. De amikor az egyetemisták által épített és szebb napokat megélt, most nagyon szemetes sződligeti kerékpáros pihenő kapuját elhagytam, ismét eljutott hozzám egy hangfoszlány. Ez már tényleg zene – gondoltam és lassítottam. A hang a Duna felől jött, és kezdett harmóniává összeállni, ahogy egyre közeledtem.
Aztán fékeztem és óvatosan leszálltam a bringáról, amit elfektettem az út menti susnyásban és szép lassan elkezdtem az ágak, bokrok között közeledni a hang felé.
Először gyerekkorom tévéfilmje jutott eszembe, és már-már láttam magam előtt Lópici Gáspárt, ahogy okos tekintettel mutatja, merre kell mennem, hogy meglássam Csekcsányit, a stréber gyereket, aki kantáros rövidnadrágjában térdig áll a vízben és gyakorolja a hegedűleckét.
Ez nem lehet a Csekcsányi, mert ő soronként elölről kezdte, és azt sem túl cizelláltan – gondoltam.
A partra érve a naplementében csak a sziluettjét láttam a hosszú hajú hegedűsnek, aki egy nagy kövön ülve önfeledten zenélt. Percek telhettek el, mire ő abbahagyta, én meg megilletődve álltam a hatás alatt, a lassan múló pillanatok között, aztán természetszerűen elkezdtem tapsolni, amit, úgy tűnt, visszhangzott az erdő. Vagyis nem is, nem az erdő visszhangzott, hanem a többi bringás, akiket időközben odacsalogatott a muzsikaszó: felbátorodtak, és ők is elkezdtek tapsolni.
A hegedűs vidáman, nevetve köszönte meg a tapsot, ami mint kiderült, őt is meglepetésként érte. „A váci konziban tanítok hegedűt” – kezdte a történetét mesélni az ifjú hegedűtanárnő csilingelő hangján -, „de most a karantén idején az intézmény bezárt”.
Haladni meg kell hegedűtanulásban is. Így hát tanítványai kijönnek hozzá ide, a Duna-partra és itt, a biztonságos távolság tartásával tartja meg nekik a hegedűórát. (Biztos ma pont a Csekcsányi is volt órán és tényleg őt hallottam az elején – gondoltam.) A diákoknak is tetszik ez a természetközeli tanítás, mondja, így van benne valami varázslat. „És persze, miután vége az órának, mindig itt maradok egy kicsit muzsikálni, mert engem is rabul ejt a Duna-part szépsége, különösen így naplementekor, amikor minden szikrázik” – mondta a tanárnő. „Még te is!” – fejezte be az egyik bringás önkéntelenül a mondatot.
Ugye, ha vége a karanténnak, akkor is… – kezdte egy másik. Hát persze, kijövök majd akkor is – fejezte be a mondatot nevetve, majd állához emelte a zeneszerszámot és folytatódott a koncert a naplementében.
Már sötétedett, mire visszafelé tekertem Sződliget felől. Megálltam és kimentem a Duna-partra, hogy megjegyezzem a helyszínt, hogy pontosan el tudjam mesélni bringás haverjaimnak a Duna-parti hegedűs legendáját.
Mert lehet, hogy a váci bringaút mentén nincs „okos asztal”, szabadstrand, bringaszerviz és bringás pihenő, ahol halat esznek a megfáradt kerékpárosok, miközben centírozzák a nyolcasokat, de ha jól figyelsz, meghallhatod a muzsikaszót és átélheted a természetben a legszebb koncertet, amit egy magunkfajta bringás bármikor is hallatott. ♦
[frontpage_news widget=”46816″ name=”A LEGOLVASOTTABB”]