Kézilabdával kezdett, kézilabdával végzett, mégis a labdarúgás töltötte ki élete nagy részét. Ő volt az 1994-es váci bajnokcsapat egyik masszőrje, de a mai napig vallja, hogy ha az „általános iskolát és a középiskolát” nem végezte volna el a váci csapat, tehát ha az NB III-ban és az NB II-ben nem szerepelt volna sikeresen, akkor nem lehetett volna „egyetem”, tehát NB I és élvonalbeli sikerkorszak. Egy kiváló, munkáját mindig alázattal végző sportember, a 71 éves Pálinkás Ferenc, becenevén Talpi életútja.
„Gyerekként először a kézilabdába kóstoltam bele, Szigetvári Mihály, az akkori váci sportiskola vezetője közbenjárására három évig kézilabdáztam” – kezdte a Váci Naplónak Pálinkás Ferenc. „Aztán egy toborzó által a Vasas focicsapatához kerültem, ahol bekerültem a legjobb három közé, így az egyik utánpótláscsapat tagja lehettem – bárkit nem vettek akkor még fel oda… A Vasas ificsapatával számos sikert értünk el, a legnagyobb az volt, hogy 1966-ban a Cannes-i nemzetközi tornán 2. helyezést értünk el.
A Vasas felnőtt csapata azonban olyan erős volt, hogy oda szinte képtelenség volt bekerülni, ezért a váltás mellett döntöttem. 1967 januárjában visszatértem Vácra, sőt, nem csak én, hiszen dr. Kondér Gyula és Vogli Gyula közreműködésével szüleim lettek a váci klubnál a gondnokok. A váci futballélet igazából akkortájt indult be; az akkori városi párttitkár, Pálmai László imádta a futballt és a futballistákat, és mindenben segített.”
Pálinkás Ferenc Vácott a felnőtt együttesben középcsatárként és szélső támadóként kapott szerepet, gólkirály is lett, de igen korán abba kellett hagynia a futballt.
„A váci csapat akkoriban még az NB III-ban szerepelt, a legendás Várhidi Pál volt az edzőnk és a második szezonban, 1968 nyarán gólkirály lettem. A feljutás az NB II-be azonban csak két évvel később, 1970-ben sikerült, mivel egy évvel korábban, a MÁV Előre elleni osztályozón sajnos 5–2-re kikaptunk. Az első időszakban a Reménység-pályán rendeztük a bajnoki mérkőzéseket, de 1967-ben átadták a váci ligeti stadiont – amely ma is a csapat otthona –, a stadionavató találkozón pedig a magyar válogatottat láthattuk vendégül, amelytől 5–1-re kikaptunk.
Nagyszerű érzés volt ezekben az években bátyámmal, Pálinkás Jánossal együtt futballozni, aki középpályásként szerepelt a Vácban. A legemlékezetesebb gólomat egyébként a Sárisáp elleni, 3–1-es vereséggel záruló bajnokin szereztem; a játékvezető közvetett szabadrúgást ítélt a javunkra, én pedig távolról hatalmas erővel bombáztam a „ficakba” úgy, hogy senki nem ért bele a labdába! Ez a gól így érvénytelen lett volna, de a játékvezetőnek is nagyon tetszhetett, hiszen megadta… Sajnos azonban 1973-ban egészségügyi okok miatt be kellett fejeznem az aktív futballt – a Kisterenye elleni, 1–1-re végződő találkozó volt a búcsúmeccsem, amelyen Bednarik Károly szerezte a mi találatunkat.”
Pálinkás Ferenc azonban nem szakadt el a futballtól, sőt, páratlan lehetőséget kapott: Jeszenszky István vezetőedző felkérte, hogy legyen a csapat masszőrje, amelyet örömmel elfogadott. Talán még nem is sejtette akkor, hogy micsoda győzelmekben és élményekben lesz még része…
„Folyamatosan tanultam bele a masszőri szakmába és nagy öröm volt számomra, hogy ha nem is játékosként, de gyúróként szolgálhatom tovább klubomat” – folytatta Pálinkás Ferenc. „Először kilenc éven át folyamatosan a csapat mellett voltam, de 1982-ben távoztam és belekóstoltam a „civil életbe”, tíz éven keresztül egy presszót üzemeltettünk.
1992-ben kerültem vissza Vácra, egy évig a tartalékcsapatnál masszőrködtem, majd ismét az első csapatnál, a Vác FC Samsungnál számítottak rám. Az 1993/94-es váci aranycsapat tagjait Hénap Kálmán kollégámmal „gyúrtuk együtt”, remek munkamegosztásban dolgoztunk. És részesei lettünk a váci labdarúgás legnagyobb sikerének, amelyhez hosszú évek kitartó és következetes munkája kellett, de mindez nem valósult volna meg, ha nincsenek meg a kellő alapok, az NB III-as és az NB II-es sikeres szereplés és feljutások. Akkor kaptam egyébként Kriska Gábortól, a bajnokcsapat tagjától a Talpi becenevet, amely rám ragadt…
A bajnokcsapatot erőnlétileg egyszerűen nem lehetett megverni. A nemzetközi meccsek is hatalmas élményt jelentettek, megjártam többek között Párizst, Limasszolt és Kratovot.”
Pálinkás Ferenc 1998-ban a magyar válogatottnál is lehetőséget kapott masszőrként, amelyet akkor már a váci bajnokcsapat edzője, Csank János irányított. A Váccal ezt össze tudta egyeztetni, ahol – jó szokása szerint – Hénap Kálmán besegített, 2000-ben azonban a válogatott után Talpi váci szerepvállalása is véget ért, legalábbis ideiglenesen.
„Az ezredfordulón Vácott Adi János nem tartott igényt a munkámra, így a Balogh Sándor által partonált Fót SE-hez kerültem többek között Belák Gyulával, Nagy Tiborral, Schwarcz Zoltánnal és Halász Sándorral. Jó eredményeket értünk el, de három év elteltével Veresegyházra kerültem, ahol újabb két évet dolgoztam. 2005-ben visszatértem Vácra, a 2005/2006-os idényben a Gergely Károly által irányított csapat megnyerte az NB II Keleti csoportját, de az egyébként jó elképzelésekkel rendelkező Ofella Zoltán elnökkel nem tudtam megegyezni a folytatásról.
Ami azért érdekes, mert az anyagi kérdések engem sohasem érdekeltek… Végül visszakerültem oda, ahonnan elindultam, a kézilabdához, a váci férfi kézicsapatot öt évig szolgáltam masszőrként – Laurencz László, Csík János, Zsiga Gyula, Rosta István voltak az edzők. Ma már lakóhelyemen, Diósjenőn csak egyénileg masszírozok; bár hívtak a helyi futballcsapathoz, nem vállaltam, a 33-34 év masszőrködés bőven elég volt.”
Pálinkás Ferenc tehát a pályán és a pályán kívül is kitűnő edzőkkel dolgozhatott együtt, és gazdag pályafutása során sok emlékezetes találkozón vehetett részt. De kik és mik voltak a „legek”?
„A trénerek közül Csank János és Gergely Károly voltak a legjobbak, mindkettejük erőnlétileg olyan együtteseket alakított ki, amelyeket nehéz volt legyőzni. Jeszenszky Istvánról – aki játékostársam és kollégám is volt – is csak magas fokon tudok beszélni, de alapvetően igaz, hogy egyik edzővel sem volt soha problémám, mindenkivel jól kijöttem. Örömteli, hogy sosem szóltak bele a munkámba.
Meg kell említenem Tóthné Schlenk Erzsébetet, a Vác szertárosát, akivel évtizedeken át kiváló kapcsolatban voltunk és mindenben segítettük egymást. A legjobb élményem az 1994-es MTK elleni 3–2-es győzelem, amely a Vác bajnoki címét jelentette, a legrosszabb élmény pedig a válogatott masszőrjeként a jugoszlávok elleni hazai, 7–1-es kiütés. A futball mindent megadott számomra, de a biztos családi háttér, a remek feleség nélkül nem ment volna minden ilyen jól!” – mondta Pálinkás Ferenc a Váci Naplónak. (képünkön: a váci bajnokcsapat, a hátsó álló sor bal szélén Pálinkás Ferenc) ♦