Mese tízezer képeslapról, amihez a váci polgárok a nevüket adták

Majd meglátja, ez itt a minisztérium leghatékonyabb főosztálya. Mi az ország környezetvédelmi ütőerén rajta tartjuk a kezünket és érzékeljük, ha bármi probléma van és cselekszünk – kezdték a bemutatkozást beosztottjaim, én meg mint a nem egészen egy napos környezetvédelmi főosztályvezető hallgattam bemutatkozásukat, bízván benne, hogy itt a lövészárok másik oldalában is hasznossá tudom tenni magam.

Honnan is jött, Vácról? Akkor talán egy váci esettel kellene kezdenünk – mondta az egyik magabiztosan, de a másik egy kicsit félve folytatta a váci tanmesét.

Egy fiatal mérnököt vettek fel, akinek köze nem volt az államigazgatáshoz, és beletenyerelt a legnagyobb problémákba, aztán folytatta, mint az elefánt a porcelánboltban – mesélte vigyorogva.

Véletlenül kezdtek bele egy méréssorozatba, melynek az volt a lényege, hogy iskolások szűrésével olyan nyomokra bukkantak a gyerekek szervezetében, melyek egyértelműen arra utaltak, hogy a gyerekek vérólom szintje megnövekedett. Persze mire a KÖJÁL letilthatta volna őket, már a második méréssorozatot végezték, egy az egyben a vérólom szint vizsgálódásával. Az eredmények lesújtóak voltak. Ráadásul annál az általános iskolás korosztálynál volt a helyzet a legrosszabb, akik a leginkább veszélyeztetettek fejlődésük miatt az ólom expozíció terén.

Elkezdtek önhatalmúlag tevékenykedni, mérni a levegő állapotát a településen. Kiderült, hogy az ott lévő multi és még néhány üzem nagy mennyiségű nehézfémet enged ki a kéményén a nem megfelelő technológia miatt, de a legnagyobb problémát a közlekedésből eredő nehézfém emisszió okozza. Készítettek rövid-, közép- és hosszú távú terveket a veszélyhelyzet csökkentésére. Biofalat ültettek, átalakíttatták, vagy bezáratták a szennyező üzemeket, elkezdték a környezeti nevelést, a közlekedés átszervezését.

De túl messzire mentek a fiúk – váltotta a mesében egy másik kolléga. Igen – vette vissza a szót a mesélő a feje fölé mutatva, ahol bekeretezve egy képeslapot pillantottam meg, amin egy torzonborz figura a kettes úton menekül a cementes kocsik elől, „Üdvözlet Vácról” felirattal. Míg az egyik mesélte, a másik behozott egy nagy kartondobozt, kivett belőle egyet és mutatta.

És ezek a hülyék kinyomtattak tízezer képeslapot, és mindet a miniszter úrnak megcímezték az üdvözlettel, meg egy olyan szöveggel, hogy mikor kezdik el végre a kettes út elkerülő szakaszának építését? És persze a sok zöld aktivista a kettes út mentén, a zebrákon, a pirosban felbélyegezve osztogatta a képeslapot és kérte, írják rá a nevet és a címet. Mi meg kaptunk belőle a postáról 10 ezer darabot.

Jó poénnak indult ez az egész, de a végén a főkolompos írt egy levelet hozzánk, melyben utalt a jogszabályra, hogy aki névvel és címmel kereste fel a miniszter urat, annak köteles válaszolni a kérdésére.

Én erősen megszorítottam a karfát, és próbáltam ártatlannak tűnni. Ők szerencsére annyira nagy hévvel mesélték, hogy nem is kérdeztek vissza, hogy hallottam-e erről az egészről.

Nem volt mit tenni, mert azért a miniszter úr mégsem írhat meg tízezer levelet külön-külön – folytatta egy másik -, le kellett menni lakossági fórumra, ahol már a város az elkerülő út terveivel várt minket. Az államtitkár úr kénytelen volt felvállalni soron kívül az elkerülő út felépítését. Egy cikluson keresztül tartott ez az egész őrület. Ők kitartottak, mi meg dolgozhattunk az ügyön, mert minden média ezzel volt tele, és amikor csitult volna a hév, mindig volt egy-két őrült ötletük. Maguk mellé állítottak még tizenegy szennyezett önkormányzatot – folytatta egy másik -, és bevállalták, hogy ők a „PISZKOS 12”, és környezetvédelmi mozgalmat indítottak.

Így hát jobbnak láttuk minél előbb megépíttetni az elkerülő utat, ami több mint egy kormányzati cikluson keresztül tartott. Nem adták fel, és megépült – fejezte be a mesélő.

Van még ilyen történetük? – kérdeztem tettetett nyugalommal. Nincs – válaszolták. De az ördög nem alszik – kacsintottak vissza.

Gondolataimmal küszködve úgy tettem, mintha a monitort nézném. Észre sem vettem, hogy mindenki nagy buzgalommal elkezdett dolgozni. A legfiatalabb a csapatból a kartondobozzal az ölében ott maradt az irodában: az egyik kezében lévő képeslap borzas hajú figurájára, aztán rám pillantott.

Ugye te vagy az? – kérdezte, és elmosolyodott.

Üdv a mátrixban! – mondta. Nehéz dolgod lesz, ha nem akarod feladni az álmaidat – mondta maga elé.

Nem mondtam neki, hogy a miniszter hívott oda, és azért, mert szerette volna, hogy azon a szinten is sikerrel járjak. Nem csak a lány, a nagy doboz képeslappal, hanem még sokan segítették munkámat, de nem sikerült legyőzni az évtizedek óta megcsontosodott despotizmust, az aparátcsikok lassú szótlan hadát, akik egész életükben attól féltek, hogy történni fog valami, hogy valaki belehajítja a követ az állóvízbe.

Most, harminc év után, karanténban ismét váci vagyok. Járom az utcákat, figyelem a várost és döbbenten látom, hogy azokat a mérőállomásokat már rég lebontották, a biofalak elvadultak, de az iskolák ugyanolyan állapotban nyelik a közlekedés porát, és a közlekedés többszörösére nőtt a szennyezéssel együtt, ami már senkinek nem csípi a szemét, kaparja a torkát.

Keresem a szembejövők közt azt a torzonborz fiatalt, aki kezében a sok ezer képeslappal a zebrán ismét hadat üzenne és elindítaná a várost, a tisztább levegőért vezető harcban.

Segítenék neki én is… ♦