Mindenkinek van egy története, amit sok-sok év után szokott elmesélni egy találkozón, egy gyerekről, ugyanannak a felnőttnek.
Már többedszer szólt Dani, hogy baj van a rendezvény forgatókönyvével, aminek fő szervezője volt, de akárhányszor leültünk, mindig éreztem, hogy egy másik forgatókönyvről akar beszélni. „És mi lesz, ha vége az iskolának?” – kérdeztem rá, mire ő a forgatókönyvet félretéve kezdte mondani, hogy ez egy nagyon nehéz kérdés, mert a testvérei mind a világ legjobb iskoláiba készülnek, és a legmagasabb szinteket tűzték ki célul, mint annak idején a szülei, akik tudásukkal embereket gyógyítanak, és a társadalom mozgásait modellezik.
„Én meg mondjam azt, úgy egyszerűen, csak tanítani szeretnék gyerekeket?” – mondta maga elé. „Nem szeretnék csalódást okozni nekik.”
Ismertem egy srácot… – kezdtem el a tanmesét, de ő közbevágott, hogy „Gyuri, úgyis tudom, hogy magadról beszélsz, nem lenne így egyszerűbb?” „Nem csak rólam, hanem talán rólad is” – válaszoltam, és elmeséltem, hogy tőlem egyszer ugyanezt megkérdezte Béres Jóska bácsi, anyám kollégája, amikor rá vártam iskola után.
„Még nem tudom” – válaszoltam, pedig tudtam, de én is meg akartam felelni a szülői elvárásoknak. Nem mertem kimondani, mi szeretnék lenni. Ő rám nézett és kacsintott, mint aki már megkapta tőlem a választ.
Sok év eltelt és sok más diplomát megszereztem közben (de egyik sem az, mint ami az álmaimban szerepelt) és egyszer szülővárosomba vetődve felkértek, hogy tartsak egy előadást. Nem az egyetemistáknak, mint rendesen, hanem a legkisebbeknek, az óvodában. Szabadkoztam, hogy én nem ezt szoktam, de titokban tudtam, hogy a kérésnek maximálisan eleget tudok tenni. Tudtam, hogy ez egy furcsa kérés, de erre a kérésre vártam harminc éven keresztül.
Már az első percekben egy hullámhosszon voltunk és sikerült felednem az egyetemi katedra világát, amikor a sok mosolygó gyerek között az utolsó sorban megláttam egy ősz öregembert, akinek a neve azóta sok millió vitamin védjegye lett, aki eljött és együtt nevetett a gyerekekkel a mondataimon.
„Szóval neked harminc év kellett a válaszra?” – vágott közbe Dani.
Igen, pedig úgy tudtam a választ, mint ahogyan azt most te is tudod. Tudtam és éreztem minden porcikámban, hogy amikor gyerekeket tanítani kezdek, az az életem igazi eleme, mint neked is. Ne várj harminc évet, kezdd el most, vállald fel álmaidat! De ne add lejjebb, mint a testvéreid, keresd meg a világ legjobb iskoláját küzdj meg azért, hogy ott tanulhass! Hidd el, a szüleid azt szeretnék, hogy azt tedd, amit legjobban szeretnél csinálni, amit a szíved diktál.
A ballagáson a nagy ováció előtt a folyosón sikerült találkoznom velük. Dani felnőtt emberként folytatta a beszélgetést, amit egyszer elkezdtünk.
„Megtaláltam a világ legjobb iskoláját, Angliában van és sikerült bejutnom. Ott kezdjük együtt az évet, és megtaláltam Pannit is” – tette hozzá elegánsan és boldogan átölelte. „Tanár leszek, bioszt fogok tanítani, mint az ofő, vagyis Anita” – helyesbített, mint aki nehezen barátkozik azzal, hogy egyszer még kollégák lesznek vele, akitől a tudást kapta, magyarázta boldogan és végtelenül komolyan, amikor megszólalt a csengő.
…és a ballagás mellett, valami más is elkezdődött.
…Talán egy tudatos, közös, boldog felnőtt élet,
…talán csak egy utolsó szerencsétlen ugrás a Balatonba.
Azóta van, hogy éjszaka felébredek, és azon gondolkozom, hogy valahol van egy alternatív világ, ahol minden úgy folytatódott, ahogyan azt Dani tervezte. Mert el kell jutnunk abba a világba, ahol a pálmafák közt nyüzsgő sok, színes gyerkőc között megpillantom azt a vörös hajú srácot, aki ahogy elkezd beszélni, mindenki csendben marad, és lesik a gondolatát. Én az utolsó padból figyelek, ő felpillant majd, elmosolyodik, és úgy tesz, mintha nem is venne észre, pedig tudom, most a tudása legjavát fogja bemutatni. És amikor a gyerekek kirohannak szünetre, csak annyit mond, tudtam, hogy eljöttök egyszer. Már vártunk benneteket.
És nevetve elindulunk az erdei ösvényen.
Az én történetem Fehér Dánielről szólt. Szerettem volna egyszer sok-sok év múlva elmesélni Neki. (képünk illusztráció) ♦