Az elmúlt hetekben mindkét helyszínen volt lehetőségem nyaralni. Nem is annyira összehasonlítani szeretném, mert nem ugyanazok a léptékek, de egymás mellé teszem az élményeket és ez talán segít a tisztánlátásban.
A két helyszín megközelítésében van talán a legnagyobb eltérés, mivel, ha csak Isztriába utazunk le, már akkor is 5-6 órás gépkocsiútnak nézünk elébe, ami legalább két tankolást (40-50 ezer Ft), és a kapukon való átjutás költségét is jelenti, ami 5 ezer forint körüli.
A határon való áthaladás reggel és késő este minden gond nélkül gyorsan ment, de napközben egy órát kellett várakoznunk a belépésnél. Érdekes módon belépéskor semmiféle regisztrációt nem kértek, és hazafelé sem érdekelt senkit, honnan hová megyünk, egészségesek vagyunk-e, vagy éppen most hurcoljuk be a vírust.
A Balcsira autóval a legnagyobb dugó esetén is 2-3 óra alatt lejuthatunk lépésben. Mi csoporttal, Inter City-vel utaztunk. Az udaúton meghalt a „légkondi” és a lehúzhatatlan ablakok mellett maszkkal az arcunkon főttünk a 32 fokban. Visszafelé egyszerűbb volt a helyzet, mert a helyjegynek megfelelő kocsi nem is volt a vonaton, és ezt valószínűleg tudták, már amikor a helyjegyet kiadták. Mégis kiadták.
A másik fontos szempont a biztonság, ami az Adriánál azt jelentette, hogy minden fedett térbe csak kézfertőtlenítve és maszkkal lehetett belépni, amit keményen számon is kértek, és a sorban állás sem volt jellemző, nem volt sehol tömeg. A Balatonnál úgy volt ez, mint Vácott, hogy a vásárlóknak csak egy része van maszkban, és az eladók az áruk kezelésével voltak lemaradva, nem jutott idő a felszólításra. Ráadásul nem is készültek fel az idén sem az árukészlettel a nyárra – mint télen a hóesésre -, és hosszú sorok kígyóztak a boltokban. (Itt az egymástól való távolság betartására nem lett volna hely.) Nem csak a boltokban, hanem az ételárusok előtt is, az egymás hegyén-hátán való sorban állás volt a jellemző, ami növelte a fertőzésveszélyt.
A szállás és az étkezés költségeit a „több Balaton, kevesebb Horvátország” kampány következtében az Adrián a túlkínálat jellemezte a kétharmados telítettséggel, ezért a tavalyi árak nem emelkedtek.
A Balatonnál az odaözönlők miatt túlkereslet volt, így másfélszeresére emelhették az árakat a vendéglátók, és a vendégek kénytelenek voltak fizetni. Ez volt jellemző a part menti bóvlik esetében is. Az elmúlt években eladhatatlan, megkopott giccsek árát is felemelték. Tudunk nagyot álmodni. És persze mindig vannak olyan gyerekek, akiket csak úgy lehet megnyugtatni, ha azt a halványrózsaszínre fakult piros labdát megvesszük nekik.
Míg az Adrián mérsékelt árakon lehetett távol a parttól is jót enni, a Balcsinál jellemzően a parthoz voltak telepítve a vendéglátó bódék és nem csak a reformkaják, hanem a hagyományos mélyhűtött pizzák, újrahasznosított zsírban sütött kolbászok is aranyárban voltak kaphatók. A „balatoni hekk” eltörpül a tenger gyümölcseinek kínálatától, minőségétől, egyedül az árak hasonlóak. Az étkezés, szállás terén mégis a Balaton van nyerő helyzetben, mert a pihenőkártyákkal való fizetés – amit ugye el kell költeni, mert nem váltható pénzre – csak határokon belül lehetséges, ami érthető nemzeti cél.
A víz minősége is fontos szempont, ami megint nem összehasonlítható a tengerpart és a Balaton méretei mellett. A tenger az idén is tiszta volt, ahol jártunk. A Balatonról ez nem volt elmondható. A víz estefelé a benne fürdő tömegtől kemikáliák illatát árasztotta, és a széle tarkállott a bele szórt szeméttől.
Én Zamárdiban nyaraltam, ahol szerencsére még van szabadstrand. Ez már nem minden településen egyértelmű. A többi partszakasz be volt kerítve és azok az utcák, amik a partra vezettek anno, ott csak az utca szélességében lehetett esetleg a vízbe menni, mellette a kerítések jelezték a tulajdonviszonyokat. Az Adriánál az idén is kellett fizetni a napágyakért, napernyőkért, de ha az ember magányra vágyott, kijjebb a településektől találhatott magának csendes, kristálytiszta öblöket, ahol elmerülhetett a természetben és a hűsítő vízben.
Az ember nem csak a fürdés és a napozás miatt keresi fel a vízpartokat. Ez az Adriánál nem kell, hogy a búvárkodást jelentse, elég egy úszószemüveg és máris elénk tárul a tenger a legváltozatosabb élővilágával. A Balatoni strandokon a hínárokon, amit idegesen tépkednek ki a fürdőzők, vagy az alkonyati szúnyoginvázión kívül ritkán találkozunk élővilággal. Lehet, hogy még nem pusztultak ki és találtak maguknak menedéket.
Horvátországból hazaérve többen megszóltak, hogy most, lehet, behurcoltam a vírust kis hazánkba. Sikerült megvigasztalnom őket azzal, hogy a munkahelyemen kéthetente ingyenes COVID tesztet csinálhatunk, és az enyém most is negatív. Sajnos az egyszerű állampolgárok ezért akár harmincezer forintot is fizethetnek, ami azt eredményezi, hogy maguktól nem mennek el megcsináltatni.
Elgondolkoztató az is, hogy egy félórás, sörért való, maszk nélküli sorban állás, vagy az egymás hegyén-hátán való fürdőzés után eszébe sem jut senkinek, hogy a Balatonozás után is készíttessen egy tesztet.
Az a baj, hogy a tó agyonreklámozásakor a helyi vendéglátás támogatása volt a fő cél. Arra nem gondolt senki, hogy mi lesz, ha elözönli a tömeg azt a tavat, ami már az előző években sem tudta fenntartani az ökológiai egyensúlyt. Most napról-napra egyértelművé válik a különböző algák elszaporodásával – és a vele járó allergiás megbetegedésekkel -, hogy az egyensúly megbillent.
Sajnos még mindenki csak bevételben gondolkozik, és abban nem, hogy feléljük az értékeinket. És sajnos erre az önkritikára, úgy tűnik, az idén a vírushelyzet is felmentést adott. ♦