Nyári csendes gondolatok Vác Remete magányosságáról

A kis terecskére érve megállok a fa alatt. A zeneiskola épülete zárva. Szokatlan így, ilyen csöndben. Kossuth kőbe vésett szobra körül néhány alélt virág. Mellettük egy fából készült különös oszlop. Vizet csepegtethetne az erre járó tenyerére a négy kis csap. De kiapadt.

Harminckét fok árnyékban.

A teret lezáró házfalat sátorként fonja be a sötétzöld borostyán, itt áll a Remete szobra. Földig érő sötét csuhát visel, fején csuklyával. Hosszú, ősz szakálla fölött szigorú tekintettel néz. Derekán kötélszerű, fehér sodrott madzag, a korda. Három csomó van rajta, mely a három fogadalmát jelképezi, a szegénységet, a tisztaságot és az engedelmességet.

És ő még magányt is fogadott, remeteséget!

Oldalán kulacs, mit csendes forrásokból tölt meg, a természet táplálja mézzel, gyümölcsökkel. Egyik kezében erős botot tart, támasztékként hosszú, magányos útjaira. Másik kezével jámbor szarvast ölel magához, amely rajongva tekint rá.

A Krisztus utáni 1070-es éveket jegyzik a kolostornaptárak, és a történelem. A Remete nem számolja az éveket. Jön őszre tél, tavaszra nyár. A csatazaj megtalálja az erdőség sűrűjében is. A szarvas is nyugtalan azóta. Emberek, lovak, küzdelem hangjai. Sokszor fordult a Hold, mióta először hallotta.

A Remete imádkozik.

A Bécsi Képes Krónikában leírt legenda szerint 1074-ben, Géza és László herceg a magyar trónöröklési rendet meghatározó csatát vívta a közelben, a területet erdőség borította. Egy Vác nevű Remete élt itt, és róla kapta nevét a város. A szobor talapzatán ez áll: Boldog Vácz Remete.

Remélem, tényleg boldog volt. ♦

NAPLÓ+ előfizetés!
Oszd meg, hogy mások is tudjanak róla!
feliratkozás
visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
View all comments