A gazdagok gyorsabban teszik tönkre a Földet, mint a szegényebbek

Több mint kétszer annyi széndioxid-kibocsátásért tehetők felelőssé a gazdagok, mint a világ népességének szegényebbik fele, közel 3,1 milliárd ember – olvasható az Oxfam brit segélyszervezet és a Stockholmi Környezeti Intézet hétfőn közzétett jelentésében, amelyet az idén digitálisan megtartott ENSZ Közgyűlés időszakára időzítettek, amikor a világ vezetői a Föld legégetőbb problémáit vitatják meg. 

A kutatás a klímaváltozás felelősei és elszenvedői között tátongó, óriási szakadékot fedi fel, és arra figyelmeztet, hogy ha nem vetnek gátat a leggazdagabbak kibocsátásának, akkor az a következő évtizedben elegendő lesz ahhoz, hogy a hőmérséklet növekedése túllépje a kritikus 1,5 Celsius-fokot – még akkor is, ha a világ többi része holnaptól maradéktalanul áttér a karbonsemlegességre, állítja az Oxfam. A jelentést a Qubit szemlézte.

Az elemzés azt mutatja meg, hogy 1990 és 2015 között, amikor az emberiség megduplázta a légkörbe kerülő szén-dioxid mennyiségét, a legvagyonosabb országok a Föld továbbiakban felhasználható szén-dioxid-kibocsátási büdzséjének közel harmadát merítették ki. Ehhez képest a világ lakosságának szegényebbik fele ebből mindössze 4 százalékot használt el. A kibocsátási keret vagy klímabüdzsé az üvegházhatású gázok kumulatív kibocsátásának felső határát jelenti, amelyet túllépve elkerülhetetlenné válik a katasztrofális hatásokkal járó, vagyis 1,5 Celsius-fokot meghaladó hőmérséklet-emelkedés.

A kutatás szerint a leggazdagabb emberek mindössze 63 milliós tömege 1990 óta a teljes szén-dioxid-kibocsátás 15 százalékáért tehető felelőssé, a leggazdagabb 10 százalék pedig a kibocsátás 52 százalékát produkálta. A dollármilliárdokból gazdálkodó réteg kibocsátása eközben háromszor olyan gyorsan növekedett, mint az emberiség legszegényebb része körében mért érték.

Tim Gore, az Oxfam közpolitikai, érdekvédelmi és kutatási igazgatója úgy vélte, nem csupán arról van szó, hogy a szélsőséges gazdasági egyenlőtlenség törésvonalakat teremt a társadalmainkban és lassítja a szegénység elleni küzdelmet, hanem arról is, hogy mindössze azért merül ki a szén-dioxid-kibocsátási keret, hogy a tehetősek tovább növelhessék fogyasztásukat. És mint hozzátette, „természetesen ennek a legszegényebbekre és a legkevésbé hibáztathatókra van a legnagyobb negatív hatása.”

Kibocsátáscsökkentést ösztönző adót a gazdagoknak

A kutató a kibocsátás növekedésének egyik kulcsfontosságú tényezőjeként a közlekedést jelölte meg, méghozzá azt, hogy a gazdag országokban népszerűvé váltak az olyan magas szén-dioxid-kibocsátású autók, mint a városi terepjárók (SUV) és a fapados és egyéb repülőutak. Az Oxfam szívesen látná a magas kibocsátású luxusszolgáltatások megadóztatását, például a repülőgépek törzsutasainak „frequent-flyer” adóját – hogy ezt aztán alacsony kibocsátású alternatívákba és a szegények körülményeinek javításába fektessék.

Habár a 2015-ös párizsi klímakonferencián megszületett egyezményben a tagállamok vállalták, hogy mérséklik az üvegházhatású gázok kibocsátását, és az iparosodás előtti szinthez képest jóval 2 Celsius-fok alatt tartják a globális átlaghőmérséklet emelkedését, azóta sem történt komolyabb előrelépés, a szélsőséges időjárás pedig már most óriási tűzvészekhez, hőhullámokhoz vagy éppen pusztító árvizekhez vezet. Azóta is számos klímatudós kongatja a vészharangot, és közülük sokan úgy vélik, a globális gazdasági folyamatok alapvető átformálása nélkül a koronavírus-járvány miatti kibocsátáscsökkenés is elhanyagolhatóvá silányul.

Gore szerint az egyes kormányoknak a klímaváltozás és az egyenlőtlenség kettős kihívását kellene a COVD-19 okozta globális problémák enyhítését célzó, bármilyen helyreállítási terv középpontjába helyezni. Egyrészt világos, hogy az utóbbi 20-30 év gazdasági növekedésének rendkívül egyenlőtlen és magas szén-dioxid-intenzitású modelljéből az emberiség szegényebbik fele egyáltalán nem profitált, másrészt hibás az az állítás is, amely szerint választani kell a gazdasági növekedés és a klímakatasztrófa megakadályozása között. ♦