Egy váci Afrikában: az első napomon találkoztam a Hakuna Matata életérzéssel

Kíváncsi vagy, hogy Afrikában hogy telik a gyerekek szabadideje? Egy biztos: sosem unatkoznak! A kenyai kis falut még nem érte el a technika ördöge, így a burai árvaház lakói még igazán a természet gyermekei lehetnek, gyorsan feltalálják magukat és minden percet kihasználnak.

Első kint töltött napomon lementünk a focipályára, ami egy hatalmas terület, a falu minden gyerekével.

A focipálya! Már sokat hallottam róla, a friss önkénteseken gyakran kifog, mivel az átlag magyar mentalitásunknak köszönhetően még ezt az egyszerű, örömteli, könnyed eseményt is túl tudjuk aggódni: „nehogy baja essen egy gyereknek”, „jaj, mi lesz, ha leesik a fáról, vagy ha megeszik valami mérgezőt” (ösztönösen jobban tudják, mi ehető, mint egy diplomás botanikus), „hogy számolok el azzal, ha valaki eltűnik”, “nehogy elüsse az autó” (az a 3 naponta, ami még felénk, a falu végére is eljut, a göröngyös földutaknak köszönhetően legfeljebb kb. 5 km/h sebességgel halad). Így volt önkéntes, aki annyira komolyan vette a feladatot, hogy kilenc árvával indult el játszani, de tizenkettővel tért haza, büszkén hazatessékelte a családos gyerekeket is.

Én az esélytelenek nyugalmával indultam, hiszen szinte még nem ismertem senkit és semmit. Talán már itt, az első napomon, elkezdtem ráérezni a Hakuna Matata életérzésre.

A gyerekek amúgy meglepően szófogadóak, nagyon kedvesek és segítőkészek, páran szeretnek anyáskodni is, ők bemutatták nekem a terepet, rendbe szedték a rosszalkodókat, és a végén – épségben – hazarendeltek mindenkit. Mire az utolsókkal is visszaérkeztünk, a gyorsabbaknak maradt még ideje a Taita Alapítvány által épített, az árvaház melletti játszótéren is levezetni a soha el nem fogyó energiájukat.

Így minden rendben ment, anélkül, hogy aggódtam volna. Bevallom, furcsán új, ám meglepően felszabadító érzés volt.

Felavattuk az adományaitokból kapott játékokat, igazi filmbéli jelenet volt: a nagyobbak a kincsként kezelt focilabdával meccsbe szálltak a falusi gyerekekkel, a kicsik büszkén mutatták, milyen ügyesen tollasoznak és ugróköteleznek, a többiek fára másztak, gyümölcsöt és virágot szedtek… Ám mindeközben persze mindenki a nevemet kiabálta, velem akart játszani, fogni a kezem, magával ragadni, a nyakamban lógni, fotózkodni, beszélgetni, vagy csak kicsit, bárhogyan is, de magára vonni a figyelmet (hiszen ez az, amire a legnagyobb szükségük van és most végre volt ott valaki ezért, értük), míg én az utazás fáradalmaitól, az újdonság varázsától, a sok zsibongó lurkótól alig találtam a helyem.

Még mindig hihetetlen volt, hogy eljutottam Afrikába, azonnal bele az események sűrűjébe… Tűzött a nap, ámuldoztam a hatalmasabbnál hatalmasabb hangyákon, a szabadon legelő teheneken, nem győztem csodálni a gyönyörű tájat, igyekeztem magamba szippantani és feldolgozni ezt a sok káprázatos élményt – minden percére emlékszem a mai napig is! Néha azért elkapott a magyar berögződés: „Jaj, a gyerekek, hát nekem kéne figyelni rájuk! Hol vannak, hányan vannak, mit csinálnak?” Ilyenkor próbáltam bejárni ezt a hatalmas, zegzugos területet, memorizálni az arcokat, neveket, de máris továbbragadott a forgatag, mint Alice-t Csodaországban!

De bárhova, bárkihez mentem, bármibe is csöppentem, csak a mosolyt és őszinte vidámságot láttam mindenhol az arcokon!

Ha mindez nem lett volna elég, még a gyermekkori emlékeim közé is visszarepítettek, mikor megláttam, hogy egy kisebb bandába verődve, a rögtönzött eszközökkel, beöltözve, esküvősdit játszanak, még virágokat is szereztek hozzá!

Hát így lett végül nekem is ez az egyszerű focipálya örök emlék, mint már előttem is sokaknak.

És hogy jön ide az Oroszlánkirály? Ahogy a dalban Timon és Pumba mondja, Hakuna Matata – ez a két szó minden bajt megold. A kenyaiak előszeretettel használják ezt a kifejezést, ami annyit tesz: semmi gond, nincsen semmi baj és élik is ezt az életérzést, az egészen apró hétköznapi dolgoktól kezdve – nem kell aggódni, hiszen, még ha lassan is, de mindenre találnak megoldást – a nagyobb problémákig: nem rágódnak annyit a múlton, nem aggódnak a jövőn, hanem ösztönösen élnek a jelen pillanatban és próbálják élvezni az élet apró örömeit.

Az Afrikában töltött hónapok alatt még az én aggodalmaskodó személyiségem is beleszokott a “Hakuna Matata” életfelfogásba, ami eleinte a türelmetlen európaiak számára kifejezetten idegesítő lehet, ám idővel természetes és nyugalmat hozó életformát eredményez. ♦

14 napos próbaolvasás!
Oszd meg, hogy mások is tudjanak róla!
feliratkozás
visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
View all comments