Milyen jó nektek, ott éltek a Duna-parti városban. Csak kimentek a vízpartra és fürödtök egyet – szokták mondani az alföldi ismerősök, akik irigykedve gondolnak bele, hogy nekünk, váciaknak akkora vízparti szakaszunk van, hogy egy félóráig tekerhetjük a kerékpárt, mire elmegyünk mellette.
Persze, ha az ember belegondol, hogy Nagymaroson ott a parton a halas, Kismaroson a csónakkölcsönző, Verőcén az okos asztalos szabad strand, Sződligeten az öböl, Gödön a hekkes, Dunakeszin az árnyas fák és a fagyizók a vízparton, és mindegyik helyen lehet csobbanni.
Na és Vácon hol csobbanhatunk?
A kilencvenes években az a legenda élt, hogy Vácott van a Dunakanyar legszebb panorámájú strandja, ahol az ember a medenceparton napozva nézheti a Dunát. Ez így is volt addig, amíg nem emeltek a medence fölé tetőt, hogy télen is lehessen edzeni a sportolóknak (nyáron, meg úgy is olyan meleg van, felesleges leszedni a tetőt arra az egy-két napos hónapra). Így aztán, ha bárkinek lenne kedve a medence szélén az árnyékban napozni, az sem láthatná a csodálatos Duna-partot, mert azt benőtték a vízparti magoncok.
Persze a többi városban sem a medencék, hanem a szabadstrandok adják meg a vízpart hangulatát. Ha délről elindulunk gondolatban a kerékpárúton Vác felé, először a kerékpáros pihenő adja a szabadstrand lehetőségét a Szúnyog-szigettel, ami egyre csak iszapolódik, és a part belvizekkel és elvadult vízparti növényekkel szakítja el a víztől az arra járókat. Nem is baj, mert a szennyvíztelep alatti részeken nem tanácsos fürödni az oda folyó szennyvíz miatt, erre az elviselhetetlen szag is figyelmeztet.
Ha a Liget náddal benőtt árterét elhagyjuk, megszűnik a vadregényes Duna-part. Marad az építési törmelékkel és szeméttel feltöltött szakasz, ahol a part mentén kibukkan az a sokminden, amit intézményesítve raktak le a hetvenes években, hogy feltöltsék a területet – hogy mi célból, azt senki nem tudja.
Szerencsére ez a szakasz is eltűnik és elérkezünk a szoborparkhoz, ami nem annyira a fürdőzés hangulatát sugallja, de a parti lépcsők évtizedekig lehetőséget adtak a váciaknak a vízparti életérzéshez, még akkor is, ha nem is volt alkalmas a fürdőzésre a terület. Ma a lépcsőket és a betonrézsűket legyőzte a természet. Először csak a beton alatti vízparton nőttek ki magról a gyorsnövésű ártéri fák, aztán mostanra már a betont is felverték a növények. (Egy-két esős fagyos tél és a jég még nagyobb réseket feszít a növényeknek a beton rézsűben.)
Ha valaki a Duna felől közelít, a parton létrejött galériaerdő mögött nem is veszi már észre a várost. Legfeljebb, ha jól figyel, a kompkikötő előtt megtalálja a táblát, ami arra hívja fel a figyelmet, hogy itt EU-s támogatással mobilgát épült olyan sok pénzért, hogy ha nem lenne tele graffitizve, alig lehetne kiolvasni a sok millió nulláit. (Csak éppen egy centi gát sem épült).
Majd a komp után lesz egy normális szabadstrand – gondolná az erre látogató, mivel a felhagyott és összetört, az elvadult növények közül kikandikáló kikötőelemek után kezd konszolidálódni a part, néhol csak egy-egy csapadékcsatorna tarkít, amit nem jó megközelíteni, ha az ember fürödni akar, mert valamilyen okból akkor is csorog belőle a bűzös szennyvíz, ha csapadékmentes az idő.
Aztán elérkezünk arra a részre ahol a szegény gazdagok várfalakat építettek a házaik elé, hogy véletlenül se legyen közük a természetes parthoz, ami évszázadokon keresztül fontos eleme volt az ott lakóknak.
A huszonegyedik századi várfal-dizájnnak a kavicskikötők vetnek véget. Igaz, szabadstrand egy darab sem volt eddig képzeletbeli sétánk során, de legalább egy nagy ipari létesítménnyel, és feltorlódott, kifuserált kotróhajókkal ismét színesebb lett a vízpart élménye.
Amikor már azt hinnénk, hogy átveszi a Buki-sziget körüli feliszapolódott holtág az uralmat a tájban, akkor tűnik fel a tömött sorokban parkoló autók hada. És már rá is jöhetünk, hogy itt, ha kitartóak vagyunk és áthaladunk a mocsáron, akkor elénk tárul a váciak szabadstrandja, a Buki-sziget.
A kitaposott „Ho Si Minh-ösvények” sokasága mind a vízpartra vezet. Van, hogy rég felhagyott gáton keresztbe fektetett pallón, van, hogy a lebontott vízügyi építmények roncsain keresztül kell átkelnünk, de megéri, mert elénk tárul a természetes vízpart a fövennyel és a sok váci emberrel, gyerekekkel, felnőttekkel, sportolókkal és pihenni vágyókkal, akik mindenféle vízi alkalmatossággal szelik a hullámokat, vagy éppen napoznak. Nincsen halas, palacsintás, meg sörös, hoznod kell magaddal, de ha megteszed, minden adott a pihenésre. A víz is tiszta, mert itt még nem folyik bele szennyvíz és a levegő is tiszta, mert távol van minden út, csak gyalogösvényen megközelíthető. A motorcsónakok és a jet skik kezdenek egyre többen lenni, de még elviselhető.
Olyan, mint amikor egy fejlett társadalom túlfejlett emberei visszatalálnak az elfelejtett és elhanyagolt természetes környezethez. Mintha megállna az idő egy délutánra.
Persze az idő nem áll meg, alkonyodik és kezdenek támadni a susnyásban kifejlődött szúnyogok, amiket ökológiai meggondolásból már nem irtanak a levegőből (a szárazföldről meg megközelíteni sem tudják a permetezőgépekkel az ártéri belvizeket). Ezért eljön az idő, hogy indulni kell haza. Színes, naptól lebarnult embertömeg araszol vissza az elhagyott gépkocsikhoz a napközben elfogyasztott maradékokkal, amit az intelligensebbje hazavisz, a butábbja elszórja az út menti mélyedésekbe.
A kocsihoz lépve elbizonytalanodom. Nem is tudom, mi lenne jó: csinálni egy normális, biztonságos szabadstrandot, vagy így hagyni a természetnek ezt a még valamennyire érintetlen zugát, ami nekünk, váciaknak maradt a Duna-partból? Hogy elmondhassuk: ha unjuk a város nyüzsgését, akkor kimegyünk a Bukiba fürödni. ♦