A korábbi interjúkötetek után sokan kérdezték a nyugalmazott váci püspöktől, ha ennyi baja van az egyházával, miért nem hagyja ott? Hát azért, mondja, mert rajongva szereti, magáénak érzi és félti. „A közéletért már csak imádkozni szeretnék. Az utolsó pillanatig bízni fogok benne, hogy mind többen ismerik fel: a gyűlölködés, a másik megalázása tévút.” Fenti idézet tételmondat az idén 77 éves Beer Miklóstól, aki több mint egy éve ment nyugdíjba. A nyugalmazott váci püspökről – mint ahogy megírtuk – október 15-én jelenik meg az ötödik, egyben befejező interjúkötet Hozzád megyek címmel.
A nyugdíjas püspök azt mondja, a sűrű hivatali programok egyik napról a másikra értek véget. Korábban nagyon zsúfolt volt az élete, egyeztetések, plébánosok, polgármesterek látogatásai, ment bérmálni, templomot megáldani, misét mondani.
„Hivatali időm végül lejárt – egy év ráadást is kaptam –, és elköszöntem. Nem éltem meg törésként a változást.”
Amikor eljött Vácról, a tárgyai töredékét vitte csak magával (most Nagymaroson él egy kis lakásban), a legtöbbet el tudta ajándékozni. A költözéskor arra gondolt, végre lesz ideje kicsit olvasni, elrendezni a dolgait, átgondolni ötvenéves papi szolgálatát, de azon vette észre magát, hogy gyorsan megtalálják az új feladatok, új kapcsolatok” – szemlézte a könyvet a 24.hu, a kiadó engedélyével terjedelmes részleteket közölve.
Az Úristen egészen új pályára állította. Alig utazik kevesebbet, mivel sokfelé hívják előadásra, könyvbemutatóra, lelkigyakorlatra, és mindig örömmel megy bárhová, ahol kíváncsiak a gondolataira.
Ferenc pápa támadása, papi nőtlenség
Még soha, egyetlen pápával szemben sem engedtek meg olyan pimasz hangvételt az egyházon belül, mint vele. Szerinte ez összefüggésben állhat az arctalan kommentvilág térnyerésével: bárki mondhat, írhat bármit, indulatból, tudatlanságból. Ferenc pápa a bírálóit is meglepte, amikor kiállt a kötelező cölibátus mellett. Beer Miklós is változást szeretett volna, de utólag azt gondolja, bölcs dolog volt nem meglépni, az ellentábor alig várta az enyhítésről a bejelentést, hogy újra támadhasson.
Beer Miklós sajnálatosnak tartja, hogy a katolikus egyházban nem mernek beszélni, még csak gondolkodni sem bizonyos kérdésekről. Attól félnek, akkor összeomlik a rendszer. Olyan, maguk által alkotott szabályokhoz ragaszkodnak foggal-körömmel, amelyek miatt eltávolodnak egymástól, „szemben Jézus szándékával”.
Ars poeticája, intés a képmutatóknak
Ismer egy kedves, német eredetű imát, amelyet az ars poeticájának tart. „Uram, adj alázatot, hogy ne akarjam megváltoztatni, ami örök érték. Uram, adj bátorságot, hogy megváltoztassam azt, ami csak mulandó forma, és adj bölcsességet, hogy különbséget tudjak tenni az örök érték és a változó forma között.” Azt gondolja, Jézus éppen erről tanított, amikor a farizeusokat a túlzott hagyománytisztelet és a valóság közti feszültségre figyelmeztette.
„Jaj nektek, képmutatók, mert tizedet adtok a mentából, a kaporból és a köményből, de elhagytátok mindazt, ami a törvényben ezeknél fontosabb: az igazságos ítéletet, az irgalmasságot és a hűséget.” Jézus küldetést bízott az egyházra, ő pedig egyre inkább azt látja, hogy mai világban ez a misszió kudarcot vallott. Ebből pedig az önvizsgálatnak kellene következnie.
A kereszténység karikatúráiról
Szereti az egyházát, ezért tartja fontosnak arról is beszélni, ha nem képviseli igazi tűzzel az Úristen jelenvaló szeretetét a hétköznapokban, ha nem törődik a szegényekkel, ha nincs benne irgalom. Akkor ugyanis nem lesz hitelük se a papoknak, se a híveknek, márpedig egészen őszintén, recseg-ropog minden.
„Templomaink, bazilikáink kevés kivételtől eltekintve szinte üresek, és ami még szomorúbb, a hétköznapokban alig venni észre a különbséget a szentmisére járók és a többi ember élete között. A hangsúlyt még mindig a vallási hagyományokra helyezzük, mert annyira megszoktuk azokat.”
Eddig is mindig szóba hozta a körmeneteket, a búcsújáróhelyeket, kulcskérdésnek tartja, hogy ne csináljanak karikatúrát a kereszténységből. „Elszórakoztatjuk magunkat a külsőségekkel, holott az lenne a küldetésünk, hogy hirdessük az evangéliumot! Márpedig egy nem hívő aligha tud mit kezdeni a szokásainkkal, és találja vonzónak azokat.”
Szerinte egy kívülálló számára hatásában nincs különbség egy körmenet és az utcára vonuló más közösségek látványos rendezvénye között, mert csak annyit lát, a résztvevők a maguk zárt világában önmagukkal vannak elfoglalva.
Muszáj lenne ébredni
Szerinte a vasárnapi kereszténység fogalma ismert, de sajnos sokan nem gondolják végig, az mit jelent. Jó családba születtek, jó iskolákba jártak, gyerekeiket is főiskolára, egyetemre küldik, jó állásuk van, színházba, cukrászdába járnak, vasárnap elmennek templomba, ahol főleg hasonló emberekkel találkoznak. Nagyjából az érdeklődési körük is azonos, beszélgetnek politikáról, sportról, tévéműsorokról.
Ha szóba kerül, kiderül, hogy a cigányokat egyformán nem szeretik, de becsülettel támogatják egyházközségüket, pénzzel is, ezért azt gondolják, az életük így rendben is van.
Beer Miklós újabb kérdései: „Ez lenne a mi egyházunk? Ennek az egyháznak adta a feladatot Jézus, hogy hirdesse az evangéliumot, a bűnbocsánatot, az örök élet reményét? Alkalmasak vagyunk mi erre? Hiteles így az életünk? Hitünk próbája, hogy értjük-e Jézust. Azzal gondoljuk-e magunkat kereszténynek, hogy annak hirdetjük magunkat, netán kitűzőnk, pólónk is van, vagy azzal, hogy érdek nélkül segítünk, ahol csak tudunk? Éljük a magunk békés, »kultúrkeresztény« életét szép freskóink, templomaink világában, és közben észre sem vesszük, mennyire eltávolodtunk a megfeszített Krisztustól.
Olvasott egy elgondolkodtató elmélkedést arról, hogy először csak a Notre-Dame égett le, majd bezártak templomok, mintha az Úristen is figyelmeztetne, ne díszes épületek legyenek a hit középpontjában. Az egyház missziós küldetése azt jelenti, hogy az emberek közé kell vinnie Krisztust.
Az ötödik, befejező kötet
A Szeressek ott, ahol gyűlölnek, az Örömet hozzak, hol gond tanyázik, a Mindig velem és a Most már látom után Hozzád megyek címmel október 15-én jelenik meg a befejező interjúkötet Beer Miklóssal, aki egyébként nyugdíjazása óta sem tétlenkedett. Létrehozta a Szent Ferenc Szegényei Alapítványt, csatlakozott a Máltai Szeretetszolgálat Jelenlét programjához. Az alapítvány fogyatékos otthont, gyermekkórházat támogat.
A nyugalmazott váci püspök rendszeresen besegít a környék plébánosainak, misézik a szomszéd falvakban, közben pedig előadásokat, lelkigyakorlatokat tart szerte az országban, és rendszeresen jelentkezik videóüzenetekkel is a blogján. (fotók: MTI) ♦