És hogy-hogy nem voltál edzeni Tesó, már egy hónapja? – tette fel a kérdést egyik ismerősöm, az edzőterem öltözőjében, miután kezet fogtunk. Covidos voltam – válaszoltam, de az arcok interakciójából egyből lejött, hogy ezt nem kellett volna mondanom.
Na és kitől kaptad el? Kiderült? – kérdezték. Nem volt nehéz elkapni – válaszoltam – munkába menet, jövet a zsúfolt buszon, a zónázón, a 4-6-os villamoson, a HÉV-en, vagy bevásárlásokkor a boltokban. Meg, ahogy itt körülnézek az öltözőben, rajtatok sem sok maszkot látok srácok – teszem hozzá.
Ne már tesó – veti oda a legerősebb -, a Covid nem támad, ha valaki 130-at nyom fekve. Én meg 110-et, meg 20 rúd – csatlakozik egy másik nevetve, de a többiek mintha nem értékelnék most a poénokat. Mások szépen lassan elkezdtek cuccaikkal együtt észrevétlenül biztonságos távolságra húzódni tőlem.
Miután rákérdeztek, hogy milyen volt, elmondtam, hogy két napig voltam nagyon lázas, de egy hétig fájt a torkom, és tényleg nem lehet érezni a szagokat és az ízeket sem a Covid alatt.
Nem kéne otthon lenned haver, karanténban? – kérdez rá valaki, aki jó messziről figyeli a beszélgetést. Nem – válaszolom -, már letelt a karantén ideje és meggyógyultam. De azért megkérdezik, hogy olyan piros cédulát is adtak-e? Adtak persze, mondom, de mire megkaptuk postán az illetékesektől, már a karantén végén jártunk, de nem mozdultunk ki közben otthonról. (Nem is nagyon lett volna erőnk.)
De most kimozdultál, és mi veszélyben vagyunk! – veti oda a legerősebb, tisztes távolságból. Igen, kimozdultam, mert már lejárt a karantén ideje, nincsenek tüneteim, és az orvos azt mondta, hogy most már visszatérhetek dolgozni.
És negatív tesztet nem csináltak? – kérdezik bizonytalankodva.
Ha vége a karanténnak és meggyógyultál, azt mondják az orvosok, nem kell negatív teszt, de én szóltam a munkahelyemen, hogy szeretnék egy tesztet, mielőtt visszamegyek a kollégákhoz, ők meg befizettek és miután már nem voltak tüneteim, megcsinálták a tesztet, ami negatív lett. (Mutatnám is az eredményt, ami el van mentve a telefonomon, de nem akar senki közel hajolni.)
Én nem dolgozhatnék ott, ahol te tesó? – kérdezi valamelyik. Nálatok ez csak így megy a melóhelyen, hogy szólsz, hogy úgy érzed, hogy kell egy teszt és ők befizetnek? Ez frankó. Bezzeg én, ha szólnék az igazgatónak, hogy napok óta úgy tanítok, hogy az osztályokba foghíjasan járnak a diákok tanulni, akik úgy esnek át a Covidon, hogy észre sem veszik. Én nem félek, de ha a nyugdíj előtti kolléganőm elkapja, akkor „megy a levesbe” – mondja lemondóan valaki mellettem.
Mire mindent elmeséltem a félve feltett kérdésekre, lassan mindenki elszivárgott, és nem mondta, hogy „na, itt egy ötös, csapj bel”. Csak egy ember maradt a mosdókagylónál vörösre dörzsölt újait nézegetve, akivel az elején kezet fogtam. Persze tudom, hogy minden rendben, de azért fél az ember – magyarázza élete legalaposabb kézmosását.
Kifelé a recepciónál még rákérdez valaki hogy „Gyuri, te tényleg covidos vagy?”
Miért, úgy nézek ki? – kérdezek vissza rutinosan, nem elkövetve az iménti hibát. Nem, hát persze hogy nem, jön a válasz. Biztos csak hülyítettek a srácok – válaszolja -, meg különben sincs a hátadon az az izé. Mizé? – kérdezek vissza. Hát az a lélegeztető izé, amit szoktak a tévében mutatni.
Hú, ez magas labda volt – gondolom, de mire elkezdeném a nevelő jellegű magyarázatomat, megszólal a telefon, és közlik, hogy tudjuk, hogy minden OK, de a holnapi megbeszélés online lesz, meg a bejárás is elmarad. (Mert ugye biztos, ami biztos – teszem hozzá gondolatban.)
Egy újságíró barátom zárja az elégedetlenkedésemet a telefonban.
Ne vedd fel, most mindenki fél és össze van zavarodva és még ismeretlen az, hogyha valaki átesett a betegségen, meggyógyult, és az élet megy tovább. Sokan át fognak esni még, de remélem, lesznek szerencsések is sokan, akiket elkerül a kór, és megtanulnak együtt élni félelmek nélkül azokkal is, akik már meggyógyultak.
De mond csak? – kérdezi – Ez telefonon keresztül nem terjed?
És nagyot nevetünk, mint valamikor régen március elején, ami még egy egészen más világ volt. ♦