Életében ünnepelt színész volt Kassai Vidor, aki ugyan messze innen, a mai Szerbiában lévő Gyála nevű faluban született 1840-ben, ám kalandos életút után városunkban hunyt el 1928. július 30-án. Korábban már írtunk a kor primadonnájához fűződő szerelméről. A viharos, mindössze két évig tartó kapcsolatról egy könyv is született naplótöredékek alapján Rédey Mária tollából, a Nyugat kiadásában. Kassai akkor ismerte meg a feltűnően csinos lányt, amikor 1867-ben újra visszatért a Budai Népszínházba. Itt figyelt fel a 17 éves Jászai Marira. 1869-ben házasságot kötöttek, két év után elváltak.
Életében is gyakran kavart vihart, halálával még ezen is túltett. A környezete ugyanis meg volt győződve arról, hogy Kassai, aki élete végén nagy nyomorban élt, szegényen halt meg. De aztán kiderült, hogy van egy kulcs, egy ládika és benne sok-sok kincs. 1930-ban aztán az akkori Váci Hírlap riportere egy olvasói levél nyomán nyomozásba kezdett.
„Két nappal Ignác napja előtt hunyta örök álomra szemét a nagy komédiás: Kassai Vidor, a kinek a helye a színművészet történetében rég ki volt jelölve Egressy, Fáncsy Halmi, Náday, Vízvári és más nagy magyar művész vonalában. Két esztendeje múlt ki az árnyékvilágból a művész és még fülembe csengenek a nagy fogadkozások: nem feledünk Kassai Vidor! Emlékműved sírodon egy év alatt állani fog! Hiszen méltóztattak hallani.
Nos hát, hogy vagyunk az ígéretek beváltásával? Ráérek, megnézem a középvárosi temetőben sírját az évfordulón. Erről akarok írni. Aligha van elhagyatottabb sír a temetőben. A teteje halmos, olyan, mintha valami kígyó bujt volna ki belőle. Nincs gazdája, gondviselője a második évfordulón Kassai Vidor sírjának!
Hallott-e a Szerkesztő úr Kassai Vidor aranyrudacskáiról? Tud róla az elhunyt nagy barátja és istápolója, Tragor Ignác dr. és Farkasfalvi tanár. Mások is beszélnek. Egyszer már végére kellene járni és követelni, hogy abból az aranyakból tisztességes emléket állítsanak a nagy művésznek és sírját a köteles kegyelet odaadóan ápolja!” – írta lapelődünk egyik olvasója a szerkesztőségnek küldött levélben.
Íme, a nyomozás eredménye.
A riporter megindul
Az olvasó észreveszi, hogy nem hétköznapi levél, mely érdekesség is egy újságnak s vád is valaki ellen. Hát Kassai Vidor az aranyat gyűjtötte volna? Ki hinné, mikor élete hosszú napjain jótékonyságból kapott ebédet, mikor az inget, ruhát, miket viselt, szánalomból mások vették neki, mikor nem fűtött télen, «egyszerűen, mert nem-telik» – mondta cinikusan, mikor a gyufaskatulyában a fele szál gyufát megfordította mondván, hogy ha meggyullad, csak a fele pusztul, mikor… de ne folytassuk, hiszen előttünk még a kis Kassai a maga gnomszerű alakjában, jól emlékezünk rá és tudjuk róla, hogy végtelenül takarékos volt! Az ő takarékossága – úgy festett – a nincstelenségéből fakadt és megnyitotta a jóindulatúak pénztárcáját. Hát az ő takarékossága nem a szegénysége, hanem a kincsgyűjtés gondolata volt?
Felkerestük Tragor Ignácot.
„A mint Kassai bátyjának leánya kijött Vácra, az én kötelességem megszűnt a művésszel szemben. Ő vett át mindent, a hagyaték teljesen a kezébe került, könyvei, festményei, irodalmi feljegyzései, melyet a Múzeum-egylet ki akart adni. Még emlék sem maradt tőle a múzeumnak. Hallottam az aranyrudakról, de nem érdekelt, nem kutattam utána…”
„Kétszer előre, félszer visszafordítani…”
Farkasfalvi Kornél kecskeméti tanár, a kiről a szerdai Váci Hírlap jegyezte fel, hogy Kecskemét barackjának saját költségén csinált reklámot, mikor a nagyszerű barackplakátot megcsináltatta, ő a halál órájától sokáig, még a temetés után is segítségére volt Kassai rokonának.
„Felmentünk Tornáry dr.-hoz – mondotta a tanár úr -, nem akarta a lakás kulcsait kiadni, mondván, nincs még leltározva. »De hiszen mindenki tudja, nem maradt Kassai után érték, csak szét akarunk nézni a szobában…«
Én kaptam a kulcsot kezeimhez – benyitottunk. Az első szobában egy alacsony piszkos kis ágy (és nem koporsó, mint szenzációként írták a lapok). Ezen halt meg az öreg Kassai Vidor. Mellette egy alacsony szék, rajta kormos lámpa, egy halom elégett gyufaszál, ezeket is gyűjtötte. A mint nézdegélek, egy kis kulcscsomó ötlik a szemembe, rajta egy kis papírcédula. Felemelem, nézem: Kassai kis gyöngybetűi: „Ez a kulcs vezet a kincstáramba. Kétszer előre, félszer hátrafordítani!”
Összenézünk és szinte összenevetünk: Kassai kincstára!
Farkasfalvit a könyvtár érdekli, húzogatja ki a könyveket, nézi a címeket. Az asszonyt fúrja a kíváncsiság és sok kísérletezés után egy ütött, kopott ládát fedez fel, a melybe végül is a kulcsocska beleillik. Forgatja benne a kulcsot, nyitja, zárja, csak a láda teteje nem enged és nem emelkedik. Újra elolvassák az írást és kétszer előre fordítják egy félszer vissza és mint a detektív regényekben szokás, a titkos láda felnyílik és fent áll a csomó bankó!
Mind jó pénz egytől, egyig a mint látják: egy tenyérnyi mélységben százasok sőt ezresek tömege! (Képzelem, hogy nevet most a túlvilágon a kis Kassai!) A legkisebb bankó ötvenes, de abból is több van száznál. Maga Farkasfalvi kezdi a Kossitzky-leány kezeibe olvasni a rengeteg pénzt: több volt tízezer pengőnél!
Most tovább kíváncsiskodik az asszony: mi lehet még az értékes ládában. Jön egy arckép. Egy csomó postaszelvény. Egy hajfürt. A nagy Jászai Mari emléke. Aztán egy megkopott gyűrű. Megható felírással: Anyám jegygyűrűje. Megint egy sereg levél (milyen titkok lehetnek benne !), meg sem nézik, túrják a ládát és festmények kerülnek elő.
Kassai az átlagfestőnél sokkal jobb volt. Kor- és kartársait megörökítő arcképeiről barátai tudtak. Tovább, tovább, ez nem érdekes… És a kutatást már abba akarják hagyni, mikor olyan furcsa kis göngyölegek kerülnek elő legalulról, a láda fenekéről. Először egy, majd a második, harmadik, tizedik, tizedik, tizenötödik… ejnye nem lesz vége: … tizennyolcadik, tizenkilencedik, huszadik…
A Kossitzky-leány egyiket feltöri, felsikít: sárga aranyak gurulnak szét a szobában!
Az olvasó már sejti: a kis papírrudacskák mindannyija aranyakat, értékes, fényes aranyakat rejtett, mindegyikben húsz darab volt. Az utolsó csomagocska nagyobb: ebben húsz koronás aranyak voltak ellentétben a tizenkilenccel, a melyek tíz koronás aranyakat rejlettek.
Ez volt Kassai Vidor titka, a melyről nyolcvan éven át soha, de soha, senkinek sem beszélt! Lehet, hogy éjszakánkint felkelt, megnézegette a kincseit, azokhoz beszélt, de róluk nem. Azokat szaporította, ő éhezett, fagyoskodott, ajándék szivarokat szívott, de közel nyolcvan esztendő egy gondolatnak a szolgája volt: Kassai Vidor az aranynak rabja.
A páratlan felfedezés a két látogatót érthetően megviselte. Nem kutattak tovább, eleget láttak, eleget tapasztaltak. Újra visszahelyeztek mindent régi helyére, most fordítva csinálták a fordulatokat a bűvös zárban és a kis kulcsokat visszarakták a hamus, poros asztalkára, a törött piszkos petróleumlámpa mellé…
És a lakást újra bezárták, vitték vissza a kulcsokat Tornáry tanácsoshoz. A tanácsos úr elfelejtette megkérdezni:
„Úgy-e nem volt érdemes ellátogatni?”
Ők pedig elfelejtették Tornáry Jánost felvilágosítani a páratlan, a ritka, a hatalmas, az értékes felfedezésükről …
Szemetei leltároznak Kassai Vidornál
A két piszkos és rendetlen kis szoba kulcsai tehát visszakerültek az illetékes helyre. Itt már Kassai Vidor, a magyar színészet büszkesége, egy szám, egy akta, a minek semmi előjoga nem volt. Semmi kivétel: mikor az akta sorra került, elintéztetett.
Mindenki tudta, hogy Kassai Vidor szegényebb volt a templom egerénél. Ezzel a közhittel lépte át Tornáry János dr. városi tanácsos, hites leltározó a görög-utcai kaput, a melyen át több, mint két évtizede az óramű pontosságával megjelent a nap meghatározott szakában «a mester».
A tanácsost is a nagy rendetlenség és szemét fogadta. (Kassai Vidor senkinek nem engedte meg, ő takarított magának.) Szétnézett a lábatlan székek és asztalok, a fióktalan szekrények, kép nélküli keretek és keret nélküli képek rendetlen otthonában. A mint szokásmondás: tűzre valót látott volna ott mindenki és a tanácsos szinte tűnődni látszott: érdemes-e ebben a szemétraktárban leltárt készíteni?
Tűnődött és teljesítette kötelességét: leltározott. Nincs értesülésünk, hogy a rozzant bútorokat mily értékre becsülte, de a legnagyobb jóindulat sem tudott száz pengőnél többet kihozni. A könyvek, ha nem lettek volna olyan régi kiadásúnk, még értek volna pár fillért. De milyen értéket adjon Kassai harminc év előtt kiadott «Arcok és Álarcok» című kis könyvének, a melyből az egyik sarokban vagy hat-hétszáz darab feküdt türelmesen. A hova nyúlt a tanácsos, por, értéktelen lim-lom, soha el nem dobott, használatból kiment bútorok, ruhák kerültek elő minden sarokból.
Látta az ütött-kopott ládát. Mit sejthet benne? Már vagy tízet megnézett, a legtöbb üres, pókhálós volt, minek nézzen bele. Úgy vette leltárba, mint a többit, mint azokat, a melyek konyhában magasra rakva állottak üresen. Pár fillér értékben.
Úgy tudjuk, hogy leltározás után a temetési költségek fedezése fejében a városi tanácsos átadta az egész szemétleltárt Kossitzky Ferenc leányának. (Utólag kiderült, hogy Tragor Ignác ezerhatszáz pengős takarékbetétkönyvet kapott Kassai Vidortól néhány év előtt. A nem bohém művész előre gondoskodott, hogy legyen miből tisztességesen eltakarítani.)
De végrendeletet nem hagyott hátra.
Valóban azt gondolta volna, hogy ő soha sem hal meg? Foglalkozott ugyan a halál gondolatával, a melyet azonban mindig elűzni iparkodott magától. Ki tudja, nem csinált-e ilyen pillanatában végrendeletet? Ki tudja? Örök titok marad, a melyet bizonyára az a rengeteg szemét föd, a mit kivittek a lakásból” – írja a Váci Hírlap 1930-ban.
Hogy mi lett Kassai Vidor ládában rejtegetett pénzével és aranyaival, az nem derült ki soha. ♦