Kár – mondja az okos varjú, de elnézést kolléga, most mennem kell

A konferenciaterem szélén állva tanulmányozom a közönséget. A sok ismerőst, a szórakozott tudósokat és a feltörekvő gyakornokokat. Nagyot szippantok a levegőből és érzem a hangulatot, a rezdülésüket. Aztán szólítanak és eléjük állok. Kiveszem a mikrofont a helyéről, lelépek a pulpitusról, hogy közelebb legyek hozzájuk és elkezdem az előadásomat. Ha jól csinálom, az első percekben sikerül a hallgatóságot magammal ragadnom.

Most meg ott az a pici képernyő és rajta a sok-sok karika monogramokkal és egy-egy zilált fej, ahogy a reggeli kávéjából benéz a képernyőre, és néha mond egy két szót arról, hogy hová rakta a slusszkulcsot.

Mert ez egy Covid alatti „onlájn” konferencia, aminek semmi köze a régi időkhöz, vagyis csak az előadások, mert azokkal most is ugyanúgy meg akarjuk váltani a világot.

Sikerül is, mert igaz nem érzem a nézőtérről rám tapadó tekinteteteket, de látom, hogy egyik hallgató letessékeli a macskát, a másik meg nem talál a szájához a tejeskávéval, vagyis zavarom szerencsére az álmos időtlen kora délelőtti „hómofiszos” állóvizet.

Szeretné elolvasni cikkünket? Jelentkezzen be! Vagy csatlakozzon hozzánk! Indítsa el a 14 napos ingyenes próbaolvasási időszakot!

Kérjük, támogassa a független váci újságírást azzal, hogy cikkeinket olvassa és előfizet lapunkra!