A konferenciaterem szélén állva tanulmányozom a közönséget. A sok ismerőst, a szórakozott tudósokat és a feltörekvő gyakornokokat. Nagyot szippantok a levegőből és érzem a hangulatot, a rezdülésüket. Aztán szólítanak és eléjük állok. Kiveszem a mikrofont a helyéről, lelépek a pulpitusról, hogy közelebb legyek hozzájuk és elkezdem az előadásomat. Ha jól csinálom, az első percekben sikerül a hallgatóságot magammal ragadnom.
Most meg ott az a pici képernyő és rajta a sok-sok karika monogramokkal és egy-egy zilált fej, ahogy a reggeli kávéjából benéz a képernyőre, és néha mond egy két szót arról, hogy hová rakta a slusszkulcsot.
Mert ez egy Covid alatti „onlájn” konferencia, aminek semmi köze a régi időkhöz, vagyis csak az előadások, mert azokkal most is ugyanúgy meg akarjuk váltani a világot.
Sikerül is, mert igaz nem érzem a nézőtérről rám tapadó tekinteteteket, de látom, hogy egyik hallgató letessékeli a macskát, a másik meg nem talál a szájához a tejeskávéval, vagyis zavarom szerencsére az álmos időtlen kora délelőtti „hómofiszos” állóvizet.
Egy olyan drónról adok elő, ami felmegy a száz méteres távvezetékekre, és nem zavarja őt a 400 kilovolt nagyfeszültség és felrakja azt az eszközt, amit repülés közben észrevesznek a madarak és elkerülik, nem ütköznek a vezetékeknek. Ezzel veszélyes emberi munkát váltanak ki a madarak biztonsága érdekében. Mert ez egy madárvédelmi konferencia, és az én feladatom azok védelme. Mire az előadás véget ér, megnő a karikák száma a monitornál, egyre többen figyelnek rám. Ha most itt lennének, felszállhatna a drón és megkoronázhatná az előadásomat egy tiszteletkörrel a nézők felett. De nem itt vannak, hanem a képernyő mögött.
Kicsit csalódottan állok fel a szünetben, felkapom a kabátomat, meg kakaót és croissant az automatából, és lemenekülök a buszmegállóba, ahol a renitens cigisek szoktak üldögélni.
Minden kihalt a kijárási tilalom miatt. Valami mintha mégis mozogna. Nem nagyon, hanem csak egy kicsit, de mindenütt. A hangos kórusban történő károgásból térek észhez, hogy a varjak fekete serege elözönlötte a környéket. És a több százból az egyik odarepül hozzám, és elém lerak egy diót a csőréből. Ezt nekem hoztad? Mondom, és lépnék a dióért, amikor ő a szárnyaival jelzi, nem ezzel akarja köszönteni az előadásomat. Ismét felkapja a diót és nagy akkurátusan a legkisebb kátyúba helyezi.
Igazgatja. A közelgő 34-es busz jellegzetes fékezése zavarja el újdonsült barátomat, aki lomhán arrébb repül, míg újra indul a busz, amiben csak néhány nyugdíjas ül. (Valahogy csak el kell kapni a vírust…) Amikor már tiszta a levegő, visszarepül és kihívóan mutatja a művét. A busz feltörte a diót, lesodorta a héját és nem csinált belőle matricát. Ott fehérlik a friss dióbél, ahová helyezte az előbb. Nem kezdi el csipegetni, elegánsan megvárja, hogy odarepüljenek a többiek és elkezdjenek csipegetni belőle. Ő inkább felrepül a padra, ahová a croissant raktam és felé biccent csőrével.
Én elnevetem magam és azt mondom, igazad van tesó, ezt most megérdemeljük, és kettétöröm a kiflit és az egyiket elkezdem majszolni, ő meg a másikat csipegeti.
Nagy volt az előadásod, mondom két harapás között a varjúnak, ha egy etológus adja elő a konferencián, nem biztos, hogy elhittem volna, hogy ilyen okosak vagytok, és nevetek. Ő meg nagyokat tép a croissant-ból.
Most olyan, mint amikor az előadás szünetében a sütis-pogis asztalhoz megyünk, egy másik előadóval, és az előadásaink háttérmunkáiból elárulunk egy-egy titkot, amit csak azzal az előadóval osztunk meg, akire szakmailag felnézünk.
A telefon „pittyegése” töri meg a szakmai diskurzust. Jelzi, hogy a „csetfal” tele van érdekes kérdésekkel és hozzászólásokkal. Menjek, mert ideje válaszokat adnom rájuk.
Elnézést kolléga, de mennem kell, mondom a legokosabb varjúnak, aki felnéz a nagy lakmározásból, és hangosan és érthetően csak annyit válaszol, hogy: KÁR.
Indulok felfelé, pedig, szerettem volna megkérdezni a varjútól, hogy mikor lesz ennek vége?
És ha vége lesz, ki tudunk majd jönni a monitor elől, hogy nagy szőrös papucsot félredobva ismét elmerüljünk egymás gondolataiban a nyüzsgő utcán, a tömött előadóteremben? ♦