Aztán, ahogy elhagyjuk a várfalat és tovább gurulunk a bringaúton, megpillantjuk a lónak a farát. A bronzlovast, ahogy hátra se néz, megy a Dunának. Olyan, mintha a várfal szélén álló királyszobor üldözné el égbe emelt kezeivel, aki már a szánkózó dombon is túl jár, és még éppen látjuk a domb mögött. Nem is nagyon hinnénk el, hogy a hun király oson el a városból.
Egész biztosan sokan elemezték már a menekülő Attilát, pro és kontra. Nekem, semmi bajom a szoborral. Fókák sem éltek a városban soha, mégis van egy fóka tér és mégis milyen jól elvannak a gyerekek a fényesre simogatott bronz állat szobrával.
Nekem a koncepciótlansággal van bajom, ahol szegény Attila csak a jéghegy csúcsa, ami épp, hogy kilátszik a szánkódomb mögül.
Egy kicsit olyanok vagyunk, mint régen az NDK-ban, ahol megépítették a lakótömböket, felgereblyézték a területet, és ahol a nép leginkább kitaposta, ott lettek később az utak. Nem tudták, hogy hol lesznek az utak, de legalább azt tudták, hogy hol lesznek a lakótelep házai.
Mi a házakat sem tudjuk, hol lesznek, ahogy jön úgy lesz. Ha van rá lehetőség, építünk a terület kellős közepére egy csónakházat, elszórunk néhány szobrocskát a sétányon, vagy a domb mögé, ahol kevesebben járnak, berakunk egy lovas szobrot, aki még véletlenül sem a város felé néz. Persze ha elmegyünk mögé, arra is rájövünk, hogy a másik oldalról sem nagyon tudják a vezért láttatni, igaz arra vezet a sétány, de aki a víz felől érkezik, az csak a rézsűből nőtt nyárfákat látja, amik már rég nagyobbra nőttek, mint a hunok fejedelme. A szobor körül kiszalagozott építési területen látszik a jó szándék, mert épül az út a szobor mellé és kőből, növényekből még „Hun térképet” is terveztek. Vagyis nem terveztek, hanem mint mindent, valahogy oda cseppen az idők során (pedig az aprólékos növényekkel telepített munka szép lesz, ha elkészül).
Évekkel ezelőtt még a Liget és a sétány közti területről – amit a 80-as években építési hulladékkal, meg veszélyes anyagokkal is feltöltöttek -, mint a városnak napjainkra megmaradt egyetlen olyan Duna-parti vagyonáról beszéltek, amivel városnak kezdeni kellene valamit. Más város nagyon örülne, ha lenne ilyen területe.
A 90-es években tervek is készültek, amit még a lakossággal is véleményeztettek. A terveknek az alapja egy, a Ligettel összefüggő sétányrendszer volt, világítással és olyan építményekkel, amik a köz hasznát, a turizmust szolgálták volna.
Aztán, mintha kitöröltek volna mindent a város szakembereinek emlékezetéből, és aki bírja, marja alapon, koncepció nélküli szigetekként jelentek meg építmények. Erre jó példa a Liget felé, a semmi közepén álló piknikező pihenőhely, az életveszélyes beton idommal melynek nem hogy tervei nincsenek, de nem vezet kulturált út, nem nyírják a füvet a műtárgyak között és csak ritkán cserélik a kukákat.
De még a szigetszerűen elszórt létesítményekkel is lehetne mit kezdeni, ha kialakítanának egy koncepciót, a város polgárainak bevonásával, és kitalálnák a jövőjét annak a területnek. Ha ez meglenne, akkor jöhetnének a tervek, meg az engedélyek (amiknek igen csak híján vagyunk) és el lehetne kezdeni a megvalósítást.
Persze semmire sincs pénz, de ha tervek sincsenek, akkor azt se tudjuk, mihez és mennyi pénz kellene, és még pályázni se tudunk, mert a pályázathoz nem elég az, hogy „ahogy lesz, úgy akarjuk”.
Lehet, hogy nem a szobrokkal és egyéb létesítményekkel kellene kezdeni, hanem a sétányt a Ligettel összekötő Duna-parti sétaúttal, annak világításával, és a parti rézsűből a fák kiegyelésével, hogy ne csak az illúzió, hanem a tényleges látvány is a Duna legyen.
És ha ez elkészült, eldönthetnék a váciak – mert azért ez a város mégiscsak annak a lakóiról kell, hogy szóljon -, hogy a sétányok mentén mit szeretne látni, szalonnasütőt Attilával és hun térképpel, vagy apró, emberre emlékeztető szobrocskával.
De lehet, hogy ha megkérdeznék a város lakóit, lennének használhatóbb és fontosabb ötleteik is.
Felnőttek vagyunk, lehetne velünk együtt gondolkodni.
Van véleményünk… csak nem kérdezi senki. ♦