Amikor még én voltam a Mikulás: a Covid vagy valami más?

Így utólag, már bevallhatom. Hiszen este a kijárási tilalom után Mikulás napján nem az öreg piros ruhás, hanem a terepszínes géppisztolyosé a terep Budapest kihalt utcáin.

A Mikulásfutáson jött az ötlet, hogy akkor talán a Mikulás legyen a ceremóniamester. És meg is tanultam a földig érő piros ruhában szakállal és hosszú fehér hajjal ugrándozni, bátorítani a futókat a rajt előtt, egy kis vidámságot csempészni az adrenalintól feszült pillanatokba. De az igazi móka az ovis futás volt, amikor közel száz csetlő-botló kisemberrel (és megannyi lelkes szülővel) futottam a rövidke távot. Egyszer az egyik kis csopis gyerek elesett és szerencsére sikerült egyből elkapnom. Az ölembe véve futottam be a kisemberrel, akinek annyira új volt a helyzet, hogy el is felejtett sírni.

Aztán egyre többen kértek, hogy ne vessem le a ruhát, menjek el hozzájuk is, és az ő iskolájukba is. Így aztán a végére már napokig csak Mikulás voltam, és a teli sportcsarnokba is én érkeztem meg a rénszarvasokkal, akiről mindenki tudta, hogy van köztük egy Rudolf. A többi szarvas nevét is sikerült a gyerekekkel összerakni, de volt olyan hogy azt mondták, hogy a hatodik szarvas neve Béla, és én nem is próbáltam ezen változtatni, mert olyan eredetinek tűnt.

Merő véletlenségből szólítottam fel a gyerekek éneklése után a szülőket, hogy akkor most ők is énekeljék el a „Hullapelyhest”. Csodálatos volt, amikor az egész nézőtér, ki-ki félénken, ki vidáman, ki hangja mellett énekelt a gyerekeknek. Utána ez lett a legnagyobb mutatvány, és a város zsűriben ülő alpolgármestere is büszkén énekelte a dalt, amiből hagyomány lett.

Még Mikulás színdarabot is készítettünk és adtunk elő a dunakeszis óvodásoknak és ott, ahová hívtak minket a rendezőimmel (Vácott nem, mert senki sem lehet próféta…). Élveztük, ahogy sötét lesz és a színpadon, a reflektorok felgyulladó fényénél ki-ki manó, tündér, vagy Mikulássá születik újjá a gyerekek kedvéért.

Persze a legfontosabb esemény a gödi halmozottan sérült gyerekek meglátogatása volt. Az Árpád iskolások hívtak el, mert hiányzott a busznyi diák, s az ősz hajú tanárnő mellé egy igazi Mikulás is.

Talán ennek volt a legnagyobb értelme a Mikulás pályafutásom során. A kiságyaikba zárt világban nem is biztos, hogy az volt a lényeg, hogy a Mikulás érkezett meg hozzájuk, hanem hogy új emberek és nem a minden napi ápolók jöttek el, akik az iskolások által gyűjtött, illetve a gazdag gyerekek Mikulás-műsorából „elmentett” ajándékok átadásakor megsimogatják az arcukat. És erre a válasz egy csodálatos mosoly volt, amit sokszor a betegségtől eltorzult arcocskán nem, csak a szemekben láttunk.

Igen, én is sírtam, nemcsak az árpádos gyerekek a folyosón, hogy ilyen igazságtalan is lehet a világ. Aztán elbújtam a fehér haj és szakáll mögé, és beléptem vidáman az újabb szobába, hogy boldogságot vigyek magatehetetlen mégis oly hálás emberkék közé.

Volt köztük egy srác, akinek, ha valaki megadta a születési adatait, megmondta, hogy az melyik napra esett. Ő lett az esőember, a „Rémen”. Nagyon örültem neki, mert így a kísérő diákok pillanatok alatt belátták, hogy nekik is vannak olyan értékeik, amiket ők sem tudnának felülmúlni. (Ott tudtam meg, hogy kedden születtem.)

Aztán valaki megírta valamelyik újságban néhány nap hírnévért, hogy ott szörnyű dolgok történnek és utána már nem merték elengedni a diákokat sem. Pedig azok, akik oly kevés pénzért felvállalják a gyerekek gondozását, azokról nehéz szörnyűségeket elképzelni.

Ma már a Mikulás is „onlájn”. Miért is ne, ez maradt ránk a Covid idején a személyes találkozásokból. És meg is magyarázzuk, hogy ez így van rendjén.

A celebek is mikulás rucit húznak, és abban villantanak, amit közzétesznek az „instán”, hogy utána a szerencsétlen tinédzserek azt higgyék, hogy agy nélkül is lehet érvényesülni a világban. De vajon kijönnek-e a stúdió melegéből piros rucijukban, hogy egy klórszagú kopott teremben csendesen pihenő sérült gyereket megajándékozzanak? Lesz e bátorságuk akár nekik, akár a terepszínes géppisztolyos őröknek, akik a kijárási tilalmat őrzik, hogy megsimogassák azt a torzult kezecskét, aki egész évben erre várt?

Persze, majd jövőre, vetjük oda könnyedén, de közben azt is mérlegeljük, hogy nem is rossz ez az online, úgyis élnek-halnak a gyerekek a kütyükért, elég nekik, ha ott látják az öreg piros ruhást.

Vajon ki a hibás?

Biztos, hogy a Covid?

Biztos, hogy nem mi? ♦