Az egyik nyáron, amikor még általános iskolások voltunk az indiánkönyvek hatására, mi is indiánokká váltunk. Sátrakat állítottunk az utcabeli barátokkal a kertben és fejdíszeket készítettünk madarak tollaiból, fegyvereket hulladékokból csináltuk, és megtanultunk célba lőni nyíllal. Kialakultak a törzs tisztségei, és megteremtettük a hierarchiát és úgy éltünk a gyerekek szintjén, mint egy igazi törzs. És amikor már minden összeállt, rájöttük, hogy unjuk magunkat és kezdtek elillanni a nagy fellángolások az összetartozás magasztos élménye.
A könyveket olvasva rájöttünk, hogy harcolni kell, megmenteni egymást és megleckéztetni az ellenséget. És elkezdtünk harcolni. Találtunk magunknak ellenségeket a kertek alján élő gyerekekben, akiknek fogalmuk sem volt róla, hogy sápadt arcúakká váltak, az indiánok esküdt ellenségeivé. De így működött az indiánosdi.
Többé már nem unatkoztunk, volt miért, és ki ellen harcolni, megvédeni a prérit, a vasútépítés ellen, meg hasonló kreált problémák, amik összetartásra nevelnek. Bennem, mint a törzs főnökében ez nem is tudatosult, élveztem, hogy van egy csapatom, és folyamatosan harcolunk az igazunkért, a becsületünkért, és emiatt mindenki felnéz rám és elfogadnak törzsfőnöknek.
Egyik este épp ment le a nap a prérin a szomszéd nyúlketrece mögött, és én éppen az aktuális árulók lebuktatásán gondolkoztam (akik 10 éves fejjel nem is tudtak volna bármit is elárulni a kertek alján.) Ekkor hirtelen betoppant a sátram elé a Kis Dzsó húga – akinek az apját Öreg Dzsónak hívták, őt meg Bendzsónak, egyébként csak Tóth Zsuzsának -, aki most éppen az ellenséghez tartozott, mert nem apacs, hanem kommancs volt. Megállt mezítláb előttem, kitépte szőke, göndör hajából a tollakat, és a tomahawkjával együtt elém dobta a földre és cseppet sem indiánokhoz méltó modorban kifakadt.
Elég az ellenségeskedésből, a harcból. Ideje felnőni, kibékülni a keretek alatti srácokkal, akik nem jobbak és nem rosszabbak, mint mi és akár barátok is lehetnénk. Hidd el, a békében sem unatkoznánk, és talán indiánok tudnánk maradni így is.
Nem vette fel a tollakat és a fegyvert, hanem könnyes szemmel elszaladt, mert úgy érezte, csupán ez minden, amit tehetett azért, hogy egy picit felnőjünk. Én még nem tudtam, hogy a lányok ezt hamarabb élik meg, de a kezembe véve Zsuzsa tollait a rajta ragadt szőke hajszálakkal, tudtam, hogy vége az indiánéveinknek.
Később középiskolásan még egyszer összefutottunk a strandon, de amikor beszélni akartam vele az indiánéveinkről már nem tudtam, mert leöntött az úszósapkájába gyűjtött vízzel, elszaladt előlem, és fejest ugrott a medencébe, ahová én is követtem, de ez már egy másik történet.
Most egy emberöltővel később már másként szeretem az indiánok életérzését és a környezetvédelem törzsfőnökeként szervezem a diákok életét, ügyelve arra, hogy az unalmat a kreativitással és ne az ellenségeskedéssel űzzék el.
Egy program után fáradtan, a tévé előtt roskadok a fotelbe, és bekapcsolom a tévét. Ezt ritkán teszem.
Döbbenten látom, ahogy ömlik belőle a gyűlölet, amit a harctól eltorzult arcú emberek tolmácsolnak. Mondják, hogy sok millió embert akar erőszakosan idetelepíteni egy másik ember, aki igaz, hogy már 84 éves, de nagyon gonosz. Hogy elvegyék a mi javainkat, meg, hogy kitartunk mi, egyedül a környező több mint 20 ország ellen, akikkel szintén harcban állunk, mert miénk az igazság, mert ők mind ellenségek és rosszat akarnak. (Mint az a sofőr, aki forgalommal szemben vezet az autópályán.)
Közben egy szerencsétlen jogász zseni az ereszcsatornán át menekül az eddigi saját titkos élete elől, majd sok okos ember sokfajta számmal igazolja, hogy majdnem kétszázan ugyan meghaltak ma, – mert a statisztika mindent elbír -, de még így is mi vagyunk az élvonalban a legjobbak, mert mások ezt mind rosszabbul csinálják a Covid elleni harcban, és győzni fogunk. Ezért esténként még terepszínes géppisztolyos őrök is elözönlik a kevésbé terepszínű várost, hogy harcoljanak a Covid ellen. Harc van, minden téren, kitartunk, de lehet, hogy elbukunk, de a becsület a miénk, és mi harcolunk a legjobban, mert mi harcos nép vagyunk.
Azon gondolkozom, így egy emberöltővel később, merre járhat most vajon a Kis Dzsó húga, mert lehet, hogy ismét fel kellene keresnie egy törzsfőnököt, és tollait kitépve borzos szőke hajtincseiből, tomahawkját elé dobva azt mondani neki:
Elég az ellenségeskedésből, a harcból. Ideje felnőni, kibékülni a keretek alatti srácokkal, akik nem jobbak és nem rosszabbak mint mi és akár barátok is lehetnénk. Hidd el, a békében sem unatkoznánk, és talán indiánok tudnánk maradni így is. ♦