Váltakozó érzésekkel hagytuk ott a munkahelyünket és költöztünk „hómofiszba” március 13-án, aminek lassan már egy éve. Örültünk, mert biztonságban folytathattuk a munkát. Ez ahhoz képest főnyeremény volt, hogy a szupermarketek pénztárában másnap is be kellett ülni, dolgozni, és voltak olyan munkahelyek, amelyek a Covid intézkedései miatt átmenetileg egyszerűen megszűntek.
A tervezőirodáknál, szolgáltató cégeknél, de különösen az állami intézményekben eddig elképzelhetetlen volt az otthoni munka, azt figyelték, ki mikor megy ki vásárolni, vagy mennyit késik a munkába éréskor. Az irodában töltött idő és nem az ott végzett munka számított.
Az informatikai szféra kezdett el először másként gondolkozni. Nekem a munkám elvégzéséhez az agyamon kívül egy laptop és a hozzáférés szükséges, semmi más. Nem tök mindegy hogy ezt a munkahelyemen, otthon, vagy a vízparti kávézóban végzem? Jött elő a kérdés egyre gyakrabban. Így aztán, voltak cégek, ahol már a járvány előtt is lehetőség nyílt heti egy-két napra ott dolgozni az embernek ahol akar, a hét többi napján bent az íróasztalnál végzi a munkát, és ami vele jár egyeztetéseket, megbeszéléseket tart.
Az áttörést a Covid hozta, amikor a munkavégzés teljes idejére mindenki hazakényszerült. Jobb cégeknél kapott az ember egy laptopot, amivel csatlakozhatott a nagytestvérhez, aki természetesnek vette, hogy ahogy cégnél, úgy otthonról is van wifi. (Ez persze gondot jelenthetett amint a családból egyszerre többen kezdtek bele online tevékenységbe, amihez kevés volt a sávszélesség.)
Az elején még jó volt elhemperedni egy fotelben a laptoppal és folytatni a munkát ott, ahol a cégnél abbahagytuk. Később rá kellett jönni arra, hogy az irodabútorokat arra találták ki, hogy napi több órán keresztül dolgozni lehessen mellettük, míg a fotel legfeljebb néhány óráig nyújt kényelmet, utána keresed a helyed a különböző ülőalkalmatosságokon, és a lakásodnak azt a zugát, ahol nem zavarod a másikat, aki ugyanebben a cipőben jár.
A munka egyre körülményesebb hosszabb és időtlenebb lett. Aki ott folytatta, ahol márciusban abbahagyta, az tudta kikkel dolgozik együtt, de akit egy „hómofiszos” munkahelyre vettek fel internet és telefon segítségével kellett beletanulnia a munkában, ismeretlen kollégákkal és főnökökkel kellett együtt dolgoznia, akiről nehéz volt eldönteni, hogy ember, vagy csak egy program a vonal végén.
Egyre nehezebb lett megkülönböztetni otthon a dolgozó és a pihenő embert, kezdett minden összefolyni. De jött a tavasz a nyár és a jó idő, ami némiképp árnyalta a lakásban ragadt ember életérzését. Épphogy feloldották az óvintézkedéseket, csak annyira, hogy a Balatonnál keveredjenek a vírushordozók, már jött is a második hullám. Ősszel ismét bezártak minket, és most nem a jó, hanem a rosszidő, a sötétség uralkodott el napról napra, de a vakcina némi bizakodásra adott okot.
Egy év elteltével a cégek elkezdték vizsgálni a „hómofisz” hatásait. A mérleg egyik serpenyőjét nyomta a csapatmunka nehézsége, az innováció hiánya, az elidegenedés és elmagányosodás, a monotonitás, a laptopok kis képernyője okozta szemkárosodás, a dolgozók ellenőrizhetetlensége, melynek vége mindig a vételi lehetőségek kimaradása. A másik serpenyőjébe, váratlan, mégis hatásos érvek kerültek. A „hómofisz” alatt a cégeknek sikerült megtakarítaniuk a dolgozók víz, fűtés, légkondi, fénymásolás, takarítás, hulladékképződés, a parkolás költségeit (a dolgozók kompenzációja felmerült, de hamar elfelejtették) és ez nagyon sokat nyom a latban. Most úgy tűnik, talán még a személyes együtt dolgozás előnyeit is képesek lesznek beáldozni a költségek megtakarításáért.
Az az idő, amikor van egy íróasztalod, amire lerakod a családi képet, az már lejárt.
Az új trendek afelé haladnak, hogy marad a „hómofisz”, és a munkahelyen végzett közös munkára csak heti néhány alkalom lesz adva, és az sem az irodádban, az íróasztalod mellett, hanem a kommunikációs rendszeren igényeltek alapján, kapsz arra a napra egy számot, ami nem csak a parkolóhelyedet, hanem a munkaasztalodat is jelenti, ahol dokkolhatod a laptopodat és beléphetsz a mátrixba. Persze a tervekben szerepelnek közösségi helyszínek bővítése is, de akkor, amikor az embernek csak korlátozott lehetősége nyílik a személyes részvételre, akkor nagy valószínűséggel a rövid benntartózkodáson nem a közösségi helyeket fogja felkeresni, hanem az elmaradt egyeztetések lehetőségét.
Hogy ez a szép új világ hová fog vezetni, azt még nem lehet tudni. Változó világunkban egyvalami biztos, a változás. És ebben az a jó, hogy a világmegváltó nagy ötleteket is előbb utóbb felülírják a tapasztalatok. ♦