Imádom a hóesést. Ilyenkor kicsit korábban kelünk, a munkába járós táskát lerakjuk, és helyette hólapátot veszünk a kezünkbe, hogy csatlakozzunk a nagy össznépi hólapátoláshoz. Már a kapu nyitásakor lehet hallani, ahogy a hólapátok döcögve tolják hófehér terhüket, mögöttük kipirosodott reggeli emberekkel, akik a hó ellapátolása után, de már inkább közben is beszédbe elegyednek. Ha nem esne le a hó és nem kellene ugyanazt csinálnunk, lehet, hogy szóba se állnánk egymással. Mindenki tenné a dolgát, sietne a munkába, legfeljebb odasandítva konstatálná, hogy a szomszéd lecserélte a kocsiját egy újra. De ilyenkor kipirultan a hólapátra támaszkodva a közös munka és a természet elemei összehoznak minket újra és nem rohanunk el egymás mellett. Rászánjuk azt a pár percet az időjárásra, és ha van egy pici időnk, akkor talán komolyabb dolgokra is.
Lendülettel csukom be a kapuajtót, keresem a hólapátoló utcabelieket. De senkit sem látok. Rápillantok az órámra, mert van úgy, hogy elnézem egy órával a felkelést és ilyenkor időmilliomos vagyok egy napra, de nem, pont időben vagyok. Sem a „jóreggelteket”, sem a hólapátok döcörgését nem hallom. Hamar végzek a 3 ujjnyi hóval, kicsit kimelegszem, mire vége, és a hólapátra támaszkodva nézek körül. Minden kihalt. Nincs idő filozofálni, elindulok a vasút felé.
A házak előtt szűz hó, a buszmegállóban szűz hó, az iskolák előtt szűz hó, a közintézmények előtt, és még sorolhatnám. Régen, amikor Vácra költöztem természetes volt, hogy mindenki maga előtt letakarítja a havat, és a várost járó közterület felügyelet ezt nyomatékossá is tette alkalomadtán. Aztán elhajtották őket azzal, hogy az iskolába nem havat lapátolni járnak a diákok, hanem tanulni, a hivatalba meg határozatokat hozni, a konditerembe meg gyúrni, és nem hólapátolással elfecsérelni a nagy puttony fehér port, amit turmixolva iszogatnak ez edzés után, hogy amikor a tükörbe néznek, egy kicsit hasonlítsanak Arnold Schwarzeneggerre.
Persze biztos a Covid miatt maradt el a hólapátolás, mert ha egy túlbuzgó hólapátoló, ha igazán beindul, megfertőzheti az egész várost. Csakhogy kinn a friss levegőn ki-ki a saját portája előtt takarítva még ez sem fenyeget.
A Gombási úton taposva a hóban rájövök, hogy itt a magasabb fák alatt ez nem is csak hó, hanem az őszi falevéllel is keveredik. Vagyis le vagyunk maradva egy évszakkal.
Persze ősszel, amikor módosított a város a rendeleten, elkezdtek az emberek prolongálni. Hogy várhatja el a város egy nyugdíjastól, hogy fűnyírót vegyen, csak azért mert megváltozott a rendelet és mától a járdától az útig rendszeresen nyírnia kell a füvet. Ez egy nyugdíjastól sem anyagilag, sem fizikailag tényleg nem reális elvárás. De még akkor sem, ha eddig is le kellett volna nyírnia a ház előtt a füvet, ha nem is olyan mennyiségben, mint most?
Aztán a politikai csetepaték után rájöttek a városlakók, hogy minden törvény annyit ér, amennyit végrehajtanak belőle. És mivel a város a polgárok kötelezettségeinek végrehajtását nem forszírozta (nem is volt rá apparátus, aki írásban, vagy akár a helyszínen felszólítsa a lakókat a kötelezettségükre,) így hát úgy maradt a levél, ahogyan az lehullott ott, ahol nem vették komolyan kötelességüket. Persze a közterületekről sem gyűlt össze magától és nem tömörödött zsákokba az avar mindenhol és nem sikerült mindenütt jó példát mutatni a polgároknak maradéktalanul.
Most egyszerre látszik az idei havon és a tavalyi avaron, hogy nem elég rendeletet alkotni, még azt betartatni sem elég, meg kell tanítani az embereket a kötelességeikre, nevelni kell őket ismét és jó példával kell járni.
Közeledve az állomásra a fizető parkoló is fehér. Úgy látszik a parkolási díjban most nem fért bele a hóeltakarítás.
Már várom a vasút előtti katasztrófa helyzetet, ami a több százéves rendszeres havazás előtt szokott történni, amikor hirtelen rájönnek, hogy a hóesés megint váratlanul érte a várost és a vasutat is.
Kellemesen csalódok, mert a peronok mellett eltakarították a havat. Többször is elmondják a robothang mellett esetlenül, hogy a szélsőséges időjárás miatt (ami esetünkben -2 fokot, szélcsenddel jelent) késni fog a zónázó.
Mégis, mintha a zónázó úgy döntött volna, hogy a tehetetlen embereknek majd ő megmutatja, egy perc késés nélkül berobog az éppen a késés miatt nyüglődő emberek közé, akik nem akarnak hinni a szemüknek.
Minden jó, ha jó a vége, felveszem a maszkot és felszállok a meleg vonatra, hogy a munka előtt gyönyörködhessek a ma reggeli hómezőkön és elképzeljem milyen is volt, amikor még odafigyeltünk a saját környezetünkre. ♦