Tavasszal félve gondoltam arra, mikor jön el a pillanat, amikor az ismerőseim közül elkapja a valaki a vírust és mi lesz, ha én is elkapom. Aztán a betegségből felgyógyultan ment az élet tovább és szomorúan, de valahogy mégis kívülállóként hallgattam a hírekben hogy tegnap ismét több mint száz „többségében krónikus betegségben szenvedő idős ember” halt meg. Ezeket a mondatokat mennél többször mondják, annál jobban berögződnek, és már-már természetessé válik, hogy egyik napról a másikra ismét elveszítünk száznál is több embert, amit az utcán az óriásplakátok monoton ismétlődése sem tesz személyessé pedig, „minden ember számít”.
Míg a százból az egyik reggel, amikor megtudod, rádöbbensz, hogy a nevek és a számok konkrét emberekké, ismerőseiddé váltak. Már nem kell a reggeli és nem kellenek a számok sem, mert két ismerősről van szó, akik végigkísérték az életedet.
És amint nehezen kimondod a nevet „Zoli”, felelevenedik a múlt és a rendszerváltás bizakodó éveibe érzed magad, amikor egy kis város életében nem hétköznapi dolog történik, mert az egybegyűlt közszereplők egy igazi városi újság alapítását ünneplik. A főszerkesztő tele van elszántsággal, a család a várostörténelmének írására tette fel a sorsát, amit évek óta terveztek és most nagy energiákkal kezdenek el.
A másik képsoron anyukája mutatja be kicsit félszeg, de legalább annyira elszánt és tettre kész fiát „Csabát”, aki a környezetvédelemről szeretne újságcikket írni az iskolai újságban, ami talán pont olyan kihívás egy diák számára, mint a Váci Napló egy újságíró családban, ahol a gyerekek is tudják, hogy ahogyan a szülők, ők is a Napló írásának szentelik a jövendő éveiket.
Nagy vehemenciával törtem ki néha, ha az igazságomat szerettem volna a környezetvédelemről, amúgy a legnyersebb módon, mint egy követ az olvasók elé dobni. Zoli mindig leintett és elmondta, hogy ebben az újságban a legnagyobb igazságokat is a legintelligensebb módon kell tálalnunk. És bár lapzárta előtt állt, hóna alatt az akkor még papírra vetett gondolatokkal, leült mellém, és türelmesen átvettük még egyszer azt a kirohanást, amit logikus eszmefuttatásként olvashattak másnap a környezetvédelemről a polgárok a Napló hasábjain.
Nincs időm kimenni a Ligetbe, de elmondom neked a frankót, mert most csak erre van időm, mondtam a fiatal újságírónak, aki dacosan, de elszántan közölte, hogy ő az újságíró, és én vagyok a riportalany, és ha sikerül megszelídítenem is az egész várost, őt csak akkor tudom meggyőzni, ha kimegyek vele a Ligetbe, és oknyomozóként együtt nézünk utána a dolgoknak. Mit tehettem, feladtam a határidős dolgokat és kigyalogoltunk oda, ahol az események történnek. Sokat nevettem, mert Csabi rengeteg humorral spékelte meg azokat a hétköznapi kérdéseket, amiket én az irodában akartam pár perc alatt letudni.
És ahogyan az évek, úgy változtak a váci emberek is. Az internet adta lehetőséggel, kitárult és felgyorsult a világ. Egyre kevesebb idejük lett a hétköznapok forgatagában teljes egészében látni a dolgokat. Egyre inkább kezdtek megelégedni a szalagcímekkel, melyek mennél tragikusabbak, vagy mennél komikusabbak voltak annál inkább fogadták be őket. Sokszor elég volt a cím, és a háttérre, a miértekre már nem voltak kíváncsiak. Ebben a felgyorsult világban kellett lépnie Zolinak és Csabinak is.
Zoli az írott újságot választotta, az elektronikus online kiadással (Váci Napló Online), Csabi egy teljesen elektronikus újságírás alapjait fektette le a Váconline megvalósításával. Mindkettőjüknek át kellett lépniük saját árnyékukat, saját addigi szaktudásukat, és egy merőben más információ közlést kellett megvalósítaniuk, úgy, hogy tovább vigyék újságírói hitvallásukat, amiből egyikőjük sem engedhetett. Sikerült, mert egyik orgánumot sem sodorta el a történelem. Pedig a viharfelhők egyre tornyosultak. A közbeszéd átalakult és az egyre felszínesebb igényt, az egyre magasabb ingerküszöböt brutálisabb hangvétellel és egyre durvább vádaskodásokkal próbálták kompenzálni a közszereplők. Már nem is volt hír a hír, ha nem szerepelt benne a hazug, csaló, tolvaj, alkalmatlan, botrányos, fasiszta, vagy éppen kommunista jelző (még akkor se, ha a cikk írója nem hogy a fasizmusban, vagy a kommunizmusban, de még a rendszerváltás előtti szocializmusban sem élt még.)
Innen szép győzni Bírógyuri! Mondta egyszer Zoli, amikor erről beszéltünk. Mi tisztességes újságírók vagyunk, és ezt a lapot nem csak a jelennek, hanem a jövőnek is írjuk. Mi már régen nem leszünk, amikor a város iránt érdeklődők a lap hasábjai alapján kell véleményt alkotniuk, milyenek is voltak a váci emberek a XXI. század elején. Nem kezdünk el olyanokat írni, mint amilyeneket ők szeretnének, mert ezzel az ő lehetőségeiket vesszük el attól, hogy egyszer még egymásnak kezet nyújthassanak. Pedig ezeknek a politikusoknak, egyszer még kezet kell nyújtaniuk egymásnak. Csak egy Vác van, és annak polgárai elvárják, hogy egy emberként dolgozzanak egyszer azok, akik most egymásra nyomdafestéket nem tűrő gondolatokat szeretnének üvölteni. Nekünk az a feladatunk, hogy gorombaságok nélkül is felhívjuk a figyelmet úgy a város problémáira, hogy az olvasó ne lapozzon tovább, hogy elolvassa a híreinket.
Csabi is felvette a kesztyűt és páratlan, de humoros oknyomozóvá vált, míg egyik nap ugyanabba az irodába, ahová anyukájával jött régen, most egy emberöltővel később egyedül álldogált. Nehezen kezdett bele. Elmondta, hogy „holnaptól a városgazdálkodásnak dolgozok és ezt szívvel lélekkel szeretném csinálni, és ebbe a nem fér bele az újságírói kritika. Holnaptól az én munkámról fognak újságcikket írni és remélem, kritikusak lesznek velem is, mint amennyire én voltam akkor is, amikor csak kevesen fogalmaztak meg kritikai hangokat”.
…De ugye egyszer majd, kezdtem győzködni, mire ő mosolyogva folytatta. Igen, ha majd a családom mellett ismét megengedhetem, akkor bekopogok, és kénytelen leszel kijönni velem oda ahol az események, zajlanak.
Mosolyogtunk mindketten.
…Apu most nagyon beteg, tudtam meg, de ha van egy kis időd, hívd fel Csabiékat is, mert ő is beteg és jól esne… És ha Csabiról kérdeztem az ő ismerőseit, ők is azzal folytatták, hogy tudom-e hogy Zoli is elkapta a Covidot. És ahogyan a gyertya lángja egyre jobban imbolyog és egyre kisebb fénnyel világít úgy kaptam az aggasztó híreket mindkét gyengülő váci újságíróról, akiknek sem a szeretteik, sem ők sem adták fel, bizakodtak. Mindvégig hittek benne, hogy van még egy utolsó üres hasáb, amit nekik kell megtölteniük híreikkel.
…Te mindig úgy írsz, mintha novellákat írnál, meg olyan elvont címeket is adsz neki, mondogatta Zoli, de engedd, hogy én adjak nekik olyan címeket, amitől csak ránéznek az olvasóink és egyből tudják, hogy ezt az írást nem lehet kihagyni. Először vonakodtam, később rájöttem, hogy ő már az olvasó szemével látja szalagcímeket.
…Most ismét szeretnék szólni a telefonba, lapzárta után az utolsó pillanatban, hogy Zoli, van egy írásom, ami szerintem fontos. Ugye adsz neki valami jó címet, amitől elolvasnák a váci polgárok velünk idelenn, vagy veletek odafent. ♦