A Verőcén élő Spangár András-díjas Ketykó István költő sokak által ismert Vácon is, hiszen a helyi irodalmi élet aktív tagja. A számos nagy nevű irodalmi társulás között, melyeknek tagja, megtaláljuk a Váci Költők Baráti Társaságát is. Sajnálatos módon a pandémia miatt a társaság tagjaival nem találkozhatunk rendezvényeken, viszont a világháló remek felület, ha valaki olvasni szeretné az alkotásokat. Ketykó István legalább olyan magabiztosan használja az internet nyújtotta lehetőségeket, mint a kiforrt, különleges költészeti stílusát.
Az 1946-ban a Nógrád megyei Szügy településen született költő verseit megyei és országos lapok, folyóiratok, antológiák közlik. Két önálló kötete jelent meg, ezek közül összegyűjtött versei Mostanában fekete lovakkal álmodom címmel 2007-ben látott napvilágot Baranyi Ferenc lektorálásában és előszavával. A közelmúltban elküldte nekem leendő új kötetének kéziratát, amit elolvasva biztos vagyok benne, hogy kiadóra fog találni az Eltékozolt talentumom című legújabb kötetterve.
Ketykó a verseiben vállalja félelmeit, tévedéseit, erényeit, esendőségét, a vágyait, erős vallásosságát, szoros kapcsolatát édesanyjához. Talán az eredendő érzékenység mögötti egyik összetevő maga az, hogy édesanyja nevelte fel, mivel édesapját nem ismerte, mert az még születése előtt három hónappal meghalt.
– Hogy emlékszel vissza az édesanyáddal töltött évekre, évtizedekre?
- Huszonhét éves koromig szülőfalumban özvegy édesanyámmal éltem, katona sem voltam, mert én voltam a családfenntartó. Nagy, de tisztes szegénységben éltünk. A falu legszegényebb családja voltunk. Például 1961-ben még az érettségire is a petróleumlámpánk mellett készültem. Nekem a mama volt a minden, akitől még ma is esténként úgy köszönök el, ahogy ő tanította nekem: Kezétcsókolom, jó éjszakát! 1973-ban megházasodtam – született egy lányom, Ágnes -, így édesanyám egyedül maradt, aki 1978-ban hunyt el. Életét, emlékét számtalan versben örökítettem meg.
1981-ben elváltam és újra megházasodtam. Azóta élek a feleségemmel Verőcén.
A két gyermekünk – István és Valéria – már felnőttek. A fiunk informatikus, aki jelenleg Hollandiában él és dolgozik, a lányunk szakgyógyszerész doktor, Budapesten él férjével. Három hónappal ezelőtt szült nekünk egy drága fiú kisunokát.
– Hogyan kerültél az irodalom közelébe? Más műfajban is kipróbáltad magad, vagy csak a versírásban?
- Verseket 1976 óta publikálok. Legelső versem Anyám címmel a Magyar Vasutas című szakszervezeti lapban jelent meg, de felkarolt a Magyar Ifjúság versrovatvezetője, Köves István, valamit a Képes Újság Tavaszi Szél című irodalmi rovatának vezetője, a drága emlékű Csepeli Szabó Béla József Attila-díjas költő is. Egyre több szépirodalmi antológiában is megjelentek verseim, de első önálló verseskötetem csak 2000-ben jelent meg a RÍM Könyvkiadónál, Ima bocsánatért címmel.
Visszatérve a kérdésedre, 1989-ben elvégeztem a MÚOSZ Újságíró Stúdióját és több hazai lap külsős munkatársaként dolgoztam.
A kiadásra váró legújabb, Eltékozolt talentumom című kéziratban olvasható Ketykó-versek jó része olyan lendületes, olyan erő van a sorok között, mint egy tehervonatban, amelynek vagonjaiban a költői életnek megannyi örömét és bánatát cipeli a végtelenbe. A szerző hol maga a forgalmista, hol a sorompót feltekerő bakter. Feltekeri, majd leengedi, hogy a sorok között tapasztalható hit, remény, önmarcangolás és önvád, bölcsesség és szépérzék gondtalanul, de jól érzékelhetően haladhasson át az életünkön, miközben verseit olvassuk.
Sok költőt, Babitstól, Petőfin át, József Attilán, hogy a kortársakat ne is részletezzem, megérintett a vasút, mint olyan. A vonatok világa rendszeresen megjelenik Ketykó István költészetében. Hogy csak néhány példát említsek kiadás előtt álló kötetéből: …/ talán lesz még pár boldog évem mielőtt leeresztik a sorompót égi bakterek / jönnek száguldó vonatok szememben porzik mellemben sok panasz /… Dörögnek májusi egek. Vagy épp az Egy hangosbemondó palóc gyerek bánatát siratja című versében: …/ egyre többször felriadok álmomból aláváltanak piás bakterok fényes vonataimnak / egyik kútásó a másik sírásó volt nekik ajándékoztam feketebárány szőrű bundám / és szép kangár vasutas öltönyöm amikor felvitte Isten a dolgom /…
– A vasúthoz való szoros kötődés mikortól datálható? Úgy tudom sokáig dolgoztál a vasútnál.
- 1965-ben érettségiztem, de anyagi gondjaink miatt nem tudtam továbbtanulni, így a MÁV-hoz kerültem. Húsz éven keresztül – ún. vonali tartalékosként – forgalmi szolgálattevő beosztásban dolgoztam. Négy vasúti vonal állomásain teljesítettem szolgálatot, majd öt éven keresztül a Budapesti Vasútigazgatóság Személyzeti és Munkaügyi Osztályán alkalmaztak munkaügyi főelőadóként.
Nekem elhiheted, hogy sokszor még ma is a vasúttal álmodom.
Ketykó István költészeti univerzumára a szabadversek jellemzőek és a szonettek. Utóbbi a legkötöttebb versformák egyike. Otthonosan mozog mindkettőben, hiteles és esztétikus költői képek jellemzik. Szinte filmszerűen látjuk magunk előtt a verssorokat.
– A kötött formák közül miért pont a szonett?
- Annak idején egy vasutas antológiát szerkesztettem és a versek lektorának Garai Gábor Kossuth-díjas költőt kértem fel, aki egykor a MÁV Vezérigazgatóságon dolgozott tiszti rangban. Igen jó barátság alakult ki kettőnk között, sokat megfordultam náluk a Mikó utcában. Olvasta verseim és a szonettjeim, nagyon megdicsérte, de egyetlen alkalommal írtam hexameteres verset is. A Krisztusi harminc csak hetvenkét éve című szonettkoszorúm például közölte a Napút Online, a Palócföld blogoldala, valamint a Palócföld 2019/2. printelt ünnepi száma, sőt a Litera-Túra Művészeti Magazin is.
Volt, hogy évekig hallgatott a költő, mert igenis hallgatni is tudni kell. Ketykó István bölcsen észrevette, hogy mikor kell elhallgatni néhány évre. Sok alkotónak nincs ehhez belső szeme, ereje, belső tartása és egyfajta kényszertől vezérelve akkor is alkot, amikor nem kellene. A rutin márpedig nem erénye a költészetnek. Jobban belegondolva: egy költő hallgatása is irodalmi tevékenység, hogy az ezalatt az idő alatt megtapasztalt események, érzések, élethelyzetek így vagy úgy de elhagyják majd azt a bizonyos költői pennát. Hogy ezt szabadversben, vagy szonettben, ez már megint más kérdés. Egy igazi költő akkor is költő, ha hallgat. És bizony volt, hogy Ketykó István hallgatott.
– Ezekben az években ha „csak” az olvasás szintjén, de megmaradt azért az irodalom?
- Tizenhat év hallgatás után 2019 februárja óta írok ismét verseket. Azóta készült el új kötettervem Eltékozolt talentumom címmel. Kellett, nagyon kellett ez a hosszú hallgatás. Magamban hordoztam a verseket s hála Istennek meg is tudtam őket írni.
– Van valami,- nevezzük munkamódszernek- a versírást illetően?
- Nem mondhatok semmiféle módszert. Amikor odaülök a klaviatúra elé- régebben tollal írtam verseim- megáll az idő, olyankor költő vagyok.
– A kortárs költők közül kiket olvasol leggyakrabban?
- Megmondom őszintén, könyvet- pár antológiát kivéve- elég régen vettem, inkább az internetes folyóiratokat olvasom. Legkedvesebb kortárs költőim a József Attila-díjas Zalán Tibor, akit rég óta személyesen ismerek és Ádám Tamás Nagy Lajos-díjas költő barátaim.
– A te esetedben mennyire terápia a költészet?
- Az, hogy terápia lenne, azt nem tudom, de egy életformának szerintem megfelel.
– Mennyire vagy kritikus magaddal, amikor összeállítasz egy kötetnyi verset? Vagy mindent felhasználsz, ami az adott időszakban papírra kerül?
- Eléggé kritikus vagyok magammal szemben, mert a meglévő kézirataim talán kitennének öt önálló kötetet is, eddig mégis csak kettőt jelentettem meg.
– Látom, hogy egy ideje igen aktív vagy az internetes közösségi felületeken, hol olvashatóak verseid mostanában?
- Amint azt már említettem, tizenhat év hallgatás után 2019 februárja óta írok ismét verseket. Műveim azóta rendszeresen közölte a Börzsönyi Helikon című folyóirat, amely sajnos nemrégen megszűnt, a Litera-Túra Művészeti Magazin, a Holnap Magazin, a Kalamáris független művészeti magazin, a MIR (Magyar Irodalmi Rovat ), a Szikla Magazin, az EMMIR-Erdélyi Magyar Művészeti és IRodalmi Rovat, a Szilfa-Líra-Kávéház és a Prokult Újság. ♦