Még van félóra a kijárási tilalomig, így teszek egy kis kerülőt hazáig a telihold fényében. Az egyik általános iskola tornapályái mellett ballagok, amikor csattogásokra leszek figyelmes. Átlépem az alacsony kerítést és elindulok a hang felé a foghíjasan világított aszfaltos pályák irányába. Elkéstem, mert egy lelket sem találok, csak egy kopott kosárlabdát a háló nélküli elhajlott keret alatt. Felemelem, pattogtatni akarnék egyet-kettőt, amikor az árnyékból előbukkan egy kis ember, valószínű a labda gazdája. Aztán egy másik, és még egy másik is.
Mi csak, szóval mi… nem is vagyunk tízen, meg maszkunk is van, meg ide úgysem jön senki, mert bezárt az iskola…kezdték mondani, amikor két felnőtt is előlép, ők már magabiztosan, egyenesen felém tartanak, és még egy, aki odaszól a többieknek: semmi gáz, nem látjátok, hogy ez Bírógyuri, tudod, a Fut a Vác, meg ilyesmi. Aztán nyújtja a kezét. Az öklünk összeér, mint a „spanoknak” szokott karantén idején.
Látod tesó, nekünk ez jutott, kezdi mondani. A „sportcsari” meg kivilágítva, és akik ott eddzenek, még pénzt is kapnak érte. Meg maszkot sem kell hordaniuk az edzésen, mert őket a vírus sem támadja meg – folytatja a másik. Ez a műmellű bige meg Baliról osztja az észt, hogy hogyan kell egészségesnek maradni – veszi át a szót egy másik a telefonját mutatva. Ja, maszk nélkül a pálmafák alatt. Ez a másik meg a svájci sípályáról posztol. Mi meg sötétedés után belógunk egy bezárt iskola tornapályájára, hogy egy kicsit mozoghassunk. Hogy ne őrüljünk bele a bezártságba tesó. Ja, nekünk ez jutott, ismétli bosszúsan.
Hol vannak a futóversenyeid? Már egy éve semmi sem történik veti oda. Sokszor elkezdtük szervezni – kezdem, higgyétek el, de jöttek a karanténok és megszüntették a szerződésünket. Na és mikorra tettétek át a versenyt, meddig kell várni – szól közbe idegesen. Sokáig tesó, válaszolom. Még azt se mondták, hogy nem baj, majd jövőre. Azt mondták, meg kell érteni, hogy erre már nincs pénz, próbálom magyarázni. Persze, nincs pénz – veszi át a szót. Minden koszos és elhanyagolt nem történik semmi, pénzt se költenek semmire, akkor miből nincs? A csarnok működtetésére van, ahová csak akkor juthatunk be, ha belépőt fizetünk? Pedig az a városé, és a mi adónkból világítják. Mi lenne, ha bekopognék, és azt mondanám, jöttem egy kicsit mozogni, egyszerű váci srác vagyok, de még sohasem próbáltam az itteni pályát. A többiek nevetnek. A hírekben meg arról beszélnek az uniótól mennyi „lét” sikerült lehívni.
Most kéne kivinni a várost a Naszályba tesó, amikor már mindenkinek elege van a bezártságból. Ott van elég hely, nem kellene félni a fertőzéstől sem. Emlékszel, egyszer mi is mentünk veled a gyerekkel – előre nyúl és az öklünk megint összeér. Most amikor mindenki magára maradt, most kellene kivinni a népet a természetbe, felmenni, mozogni, nagy levegőt venni, örülni, hogy együtt vagyunk. Nem mondták ezt neked ott a városházán? Mert tudod, nekünk ennyi jut. Én már nem dolgozom a városházán. Ha megkérnek, megszervezem, hidd el, mert már nekem is hiányzik nagyon a szabadság érzése – mondom. Ja persze megkérnek. Addig álljál te fél lábon, kezdi mondani valaki de a másik, közbevág. Hajnalban megyünk „burcsizni” a Samsungba, mert ott ne félj nem félnek a fertőzéstől. De legalább van munka tesó – szól bele a másik. Aztán hazahoz a busz és elmegyünk vásárolni „lidibe”. És ha még nem volt eleged a közösségi életből, akkor belógsz ide a repedezett aszfaltra, és míg el nem kezdődik a kijárási tilalom átmozgatod magad kicsit így titokban. Aztán ha hazaérsz, elmondják a tévében a frankót. Csak győzzed hallgatni.
De arról senki sem beszél tesó, hogy szép lassan leszoktál mindenről, amitől ember voltál. Amitől nekik ott a monitor másik oldalán még mindig csillog a szemük, miközben a statisztikákat olvassák neked, melyek bizakodásra adnak okot.
Én meg csak hallgatom, és szeretném mondani nekik, hogy ma felhívtak Dunakesziről és megkértek, hogy tartsam meg, a Fut a Keszit április végén, de félek, hogy ez a Vácott ragadottaknak csak egy újabb keserű pirula lenne.
Bedobod onnan tesó? Kérdez rá az egyik. Pattogtatok néhányat és úgy teszek, mintha már valamikor sikerült volna, és dobom a labdát.
Persze nincsenek csodák, kipattan a kosárból és még le sem ér a labda a gyerekek ugranak utána és a megkeseredett panasznap virtuóz kijárási tilalom előtti meccsé alakul. Nem indulok még. Leülök egy vascsőre és nézem a labda után nagyokat lendülő kavalkádot. Olyan, mint Bronxban, ahol összeérnek a gazdag tengerparti lakosztályoktól távol, a bérházak mögött megbújó kosárpályák, ahol harciasak de sportszerűek a tesók, és mindig süt a nap.
Csak itt nálunk most sötét van és homály. ♦