A váci kulturális életben jól ismert Pápay Eszter író, költő, művészetterapeuta. Sokoldalú alkotó, engem leginkább versei fognak meg, de persze ez nem kisebbíti a többi művészeti tevékenységét. 2017-ben néhány társával megalapította a Váci Költők Baráti társaságát. Egy ilyen fontos kulturális tevékenységben érdekelt társaság elengedhetetlen egy Vác méretű városban. Sajnos a pandémia az ő helyzetüket is megnehezíti, hiszen korábban számos műsort adtak, ahol közönség előtt mutathatták be műveiket.
Pápay Eszter írásaiban együtt sírunk, nevetünk, mélyülünk el gondolatainkban önmagunkról, önmagunk helyzetéről a világban. A szerző verseit olvasva mint egy gyengéd illatú illóolaj, amit ha reggel kézfejére cseppent az olvasó, egész nap érzi a költemények finoman lebegő, de ugyanakkor nem tolakodó atmoszféráját. Az olvasó magával viszi a szürke hétköznapokba a versek hangulatát. Különleges költészet.
Más, mint a kortárs versek nagy része, nem törekszik mindenáron a trendek követésére. Pont ettől egyedi, bensőséges és magával ragadó. Eszter versuniverzuma olyan, mint egy kényelmes fotel. Beleül az olvasó és észre sem veszi, hogy néhány óra eltelt a művei olvasása közben. Nem önt, nem erőltet ránk elvont költői képeket. Hanem gyengéden kézen fog a versei által és megmutatja, hogy szerinte hogyan működik a világ, abban az ember, hogy működik ő maga. Milyen a kapcsolata, viszonyrendszere önmagával, másokkal, a világgal, és a világ feletti, illetve mögötti dolgokkal. A nagy egyetemes régi törvényeket egyszerűen, sejtelmesen tálalja, adagolja. Költeményeit igényesen fűszerezi érzelmekkel, pont a megfelelő arányban: nem kap csömört az olvasó, hanem új és új falatra vágyik. Nincsenek mellékhatások, gyógyul, elcsendesül, békével telik az olvasó ember lelke, ha igazán ráhangolódik Pápay Eszter verseire. Kevés ilyen költő van. Szerény, álmodozó, őszinte. Nincsenek felesleges pózok. Szereti a vágyait, szereti a félelmeit, kételyeit. Verseit olvasva úgy érzem, tudja, hogy e két utóbbi nem feltétlenül rossz. Félelmeinkből rengeteget lehet tanulni: önmagunkról. És ugye aki keserűt nem ízlelt, nem tudja, mi az édes.
– Egy irodalmi portálon azt írtad a bemutatkozásodban, hogy „gyerekként nagy hatással volt rám Attila véres szárszói inge és a felismerés, hogy nem mindenki látja értelmét a hangyák etetésének”… Mit takar ez mondat és hogyan határoz meg téged?
- József Attila véres inge – amit anno minden nyáron megnéztünk a múzeumban az iskolai táborozások alkalmával – az evilági valóság. A hangyák sztorija egy másik világ: a képzelet varázslatáé. Bennem most is egyszerre van jelen mindkettő. Amúgy gyerekként tényleg rengeteget etettem a hangyákat és tudtam, hogy ha egyszer bajba kerülök, majd eljönnek és segítenek rajtam… Hogyan definiálnám magam ezeknek a tényeknek a tükrében? – Olyan ember, aki Ég és Föld között egyensúlyoz. Létrát támaszt a felhőkre, és könnyedén sétálgat odafenn; de ennek a létrának a szárai azért mélyen a földben gyökereznek. Az általános megközelítés szerint sokan azt mondják: „Eszter kicsit elvont, amolyan művészlélek”. A radikálisan spirituális ismerőseim meg azt nyugtázzák, hogy túlságosan „agyban” élek, racionális józansággal. Számomra nincs ebben ellentmondás. A transzcendens világ otthonos közeg a számomra, a lila köd viszont távol áll tőlem. Az egyébként mindig dilemma, ha valamiféle titulussal akarnak megnevezni, mert nem tartom igazán szerencsésnek ezáltal skatulyákba gyömöszölni magunkat.
– Szent Mihály napján születtél. A keresztény hagyomány szerint Szent Mihály arkangyal az Istenhez hűséges angyalok vezére, akik Isten oldalán állnak a lázadó angyalok, azaz a gonosz lelkek elleni harcban. A művészetterápia is egyfajta védelemnyújtás. Miért fontos számodra a művészetterápia?
- Többek közt azért, mert megtapasztaltam a hatékonyságát és mert sok mindent összefoglal abból, ami valaha is érdekelt, amivel szívesen foglalkozom. Általa valahogy összeértek azok a végzettségek, amelyekkel rendelkezem, és azok a tevékenységek, amelyekben az elmúlt évtizedekben gyakorlatot szereztem. Ráadásul, túlmutat rajtam, hiszen mások támogatását szolgálja. Volt persze, aki megkérdezte, hogy ez nekem miért jó… Erre talán az a mondás a legszemléletesebb válasz, miszerint, ha fényt viszel mások életébe, akkor magad sem tudod elkerülni azt… Ami a születésem dátumát illeti: számomra valóban sokat jelent ennek a napnak a misztériuma és analógiája, illetve általában a szimbólumok is. Előszeretettel használom őket a verseimben, a novelláimban, a vizuális alkotások során és természetesen a terápiás foglalkozások keretében. Nem véletlen, hogy legutóbb képi kifejezéspszichológiából diplomáztam: rendkívül fogékony és kíváncsi vagyok a dolgok mögött meghúzódó esszenciális tartalmakra.
– Váci Költők Baráti Társasága. Miért tartottad fontosnak egy ilyen társaság létrehozását?
- Eredendően hiszek a közösség erejében. Többnyire önállóan dolgozom, de egy televíziós team tagjaként, szerkesztő-riporteri minőségemben hosszabb időn át volt szerencsém megtapasztalni a lelkes csapatmunka, a közös kreativitás nagyszerűségét is. A költőtársaság ötlete már régóta foglalkoztatott; arra gondoltam, hogy jórészt elszigetelten működünk és alig tudunk egymásról, holott lehetőségünk lenne arra, hogy kört alkossunk. Iványi Károlyné volt az, akinek elsőként beszéltem erről. Lelkesen üdvözölte az ötletemet és a kezdetekben helyet is biztosított a találkozóink számára. Az ilyen csoportok többnyire valamilyen közös alkotói, vagy világnézeti-politikai ideológia jegyében jönnek létre. Ebben az esetben nincs szó ilyesmiről. A mi közös ügyünk a költészet. Ettől a ponttól eltekintve nagyon különbözőek vagyunk; más-más stílusban alkotunk és életkorban is széles a paletta: a legfiatalabb alapító tag a fiam lehetne, a legidősebb pedig az apám. De mindez egyáltalán nem jelent gondot, mert kölcsönösen tiszteljük egymás egyéniségét.
– Újabb alkotókra is nyitott ez a kör?
- A nyolc alapítótag – Bardócz L. Csaba, Ketykó István, Makáry Sebestyén, Molnár József, Péter Péter, Rusvay Balázs, Szikora Balázs és jómagam – abban állapodott meg, hogy nyitott műhelyként működünk. A jelen helyzet szükségszerűen korlátozza a tevékenységünket, de jelenleg is folyamatban van a körünk bővítése. Bízunk benne, hogy a folytatásban éppolyan örömteli tapasztalásaink lesznek, mint ezidáig. A 2017-es indulás óta megnőtt az egyéni publikációink száma, és van köztünk, aki korábbi hosszabb hallgatása után újra ontani kezdte az írásait. Több alkalommal álltunk együtt a közönség elé, tavaly előtt pedig „Nyitány nyolc hangra” címmel megjelent az első antológiánk.
– Legutóbbi köteted a Legendák a mostról címmel (verseskötet), 2020-ban jelent meg. Mit lehet tudni a könyvről? Milyen benyomások, érzések inspirálták a kötetben szereplő versek megírását?
- A kötet épp a tavalyi karanténidőszak kezdetén került ki a nyomdából. Ez a tény sok mindenre rányomta a bélyegét, kezdve azzal, hogy az ünnepélyes bemutató – amire nagyon készültünk a zenészkollégákkal – bizonytalan időre elnapolódott. Ősszel még nevetve beszélgettünk az Arcus Kiadó vezetőjével, Dömény Csabával arról, hogy higgyünk a kötet címadó versének, amiben az áll, hogy „úgysincs más, csak most van” és remélhetőleg tavasszal megnyithatja a bemutatót. Döbbenetes, hogy az ő közreműködésével már sosem kerülhet sor egy ilyen rendezvényre. Itt jegyzem meg azt is, milyen szívesen megajándékoznám ezzel a kiadvánnyal az egykori magyartanáromat, Szentesi Miklóst. Ő annak idején azt mondta rólam: Eszter tehetséges, csak egy baj vele, hogy nőnek született… A kötetben egyébként a 2016 óta született versek sorakoznak, hét tematikus blokkba rendezve. Hogy mi inspirált a megírásukkor? Sokszor a leghétköznapibb benyomások. Akár a kerti padról pattogzó festék látványa is könnyedén verssorrá alakul. Ami a személyességet illeti, a közelmúltban elhunyt költő, Fabó Kinga szerint: „…egy vers soha nem önéletrajz. Annak, ha egyes szám első személyben fogalmazok, mindig verstechnikai oka van.” Ez tulajdonképpen az én esetemben is igaz: a megírt gondolatokban többnyire ott van a tágabb környezetem, az ismerőseim, a klienseim tapasztalása is, összevegyítve a sajátoméval.
– Tudvalévő, hogy többféle irodalmi műfajban alkotsz. Versek, novellák, riportok, publicisztikák stb. Hogy lehet ennyi műfajban? Melyik a kedvenced, melyikben érzed leginkább otthon magad?
- Talán extrém párhuzam, de egy cukrász készíthet tortát, gesztenyepürét meg almás pitét is. Nyilván lesz olyan süteményféle, amit jobban kedvel, és olyan is, amit magához mérten a legmesteribb módon tud elkészíteni. Szóval számomra teljesen természetes, hogy egy író ember többféle műfajban alkot. A versírás -ami kétségkívül az egyik legkedvesebb – egy nagyon bensőséges dolog; nagyfokú érzékenységet, ugyanakkor kitárulkozást feltételez. Emellett élvezetes kihívást jelent arra nézve is, hogy egészen tömören sűrített képeket jelenítsenek meg a sorok. Egészen más okok miatt, de az interjúk írása is amolyan „szívem csücske” kategória. Sportolókkal – többnyire idős, egykori bajnokokkal – nagyjából tíz éve készítek ilyen anyagokat. Egy 2015-ben megjelent kötet társszerzőjeként médiadíjat is kaptam ezért a tevékenységemet. A konkrét sporteredmények engem kevésbé érdekelnek, sokkal inkább a lélek dolgai foglalkoztatnak ilyenkor is. Végtelenül tisztelem minden interjúalanyomat, önmagában már a megélt élettapasztalataik miatt is. Rendkívül sok bölcsességet tanulok tőlük. De nagyon kedvelem a humorra épülő írásokat is; amikor a két legismertebb kereskedelmi tévécsatorna számára írtam jeleneteket, kezdetben nem akarták elhinni, hogy a szerző nem férfi… Apropó: sokféleség… nem a legvidámabb feladat, de közismert emberek esetében gyászbeszédek írására is gyakran felkérnek…
– Művészetterapeuta vagy. Hogyan gyógyít a művészet?
- Erről hosszas értekezéseket lehetne folytatni. De ha nagyon röviden és egyszerűen akarom megfogalmazni, akkor úgy, hogy a lelket szólítja meg, a lélekre hat. Ami a művészetterápiát illeti, annak természetesen megvan a maga módszertana és eszköztára, amelyet alkalmazva képes feloldani és kimosni a bennünk rekedt tartalmakat. Viszont, ha önmagában pusztán a művészetről beszélünk, akkor is elmondhatjuk, hogy rendelkezik ilyen varázserővel. Ezt tapasztalom például akkor, amikor a verseimet saját előadásomban osztom meg, és a program végén odajön hozzám egy-egy ember, aki csillogó szemekkel azt mondja, hogy „tudod Eszter, én ugyanezt érzem, de nem tudtam volna megfogalmazni. Most olyan jó, hogy kimondtad helyettem.” Ami a művészetterápiát illeti, annak természetesen megvan a maga módszertana és eszköztára, amelyet alkalmazva képes feloldani és kimosni a bennünk rekedt tartalmakat. Erre épülnek például a rajzos-festős foglalkozásaim.
– A zene is megjelenik a verseidben. Miért fontos számodra, hogy a zenét összekapcsold az irodalommal?
- A zene és az irodalom ősidőktől összetartozó édestestvérek. És nem csak azért, mert a verseknek dallama, ritmusa van. Ketten együtt pedig adott esetben még hatásosabbak tudnak lenni. Ezért olykor élőzenés átkötéssel vagy aláfestéssel mondok verset. Írok dalszövegeket is, de muzsikus barátaim olyan verseimet is megzenésítették már, amelyet eredetileg nem is ilyen célra szántam. Ilyen például a helyi vonatkozású Őszi sétány, amit váci zenészek – az akkori Baradla együttes tagjai – komponáltak dallá. Magam is kreáltam már effélét, főként az utóbbi másfél évben. Részben zeneiskolás múltam nyomán, illetve édesapámnak köszönhetően… Már nagyon beteg volt, amikor egyszer rám pirított, amiért hűtlenül elhagytam a hangszeres zenét. Ezt követően néhány évet még ott bujkált bennem a szándék, aztán végül újra kézbe vettem a gitáromat.
– Milyen műveken dolgozol mostanság? Készül új kötet?
- Van egy, amit felkérés nyomán írtam, és jelenleg már a nyomdai munkák előtt áll. A váci kajak-kenu történetét örökíti meg, azét a műhelyét, ahonnan három leendő olimpiai bajnok pályafutása is indult. Az egyikük, Dónusz Éva egyébként éppen ugyanannak az esztendőnek a Szent Mihály-napi szülötte, mint én. Az anyaggyűjtés során sokan mondták azt, hogy ezt a könyvet lehetetlen megírni, mert vagy az igazságot írom meg, ami finoman szólva nem minden vonatkozásában magasztos, vagy elhallgatom azt, viszont akkor meg nincs sok értelme az egésznek. Tisztában voltam azzal, hogy majd’ minden szereplő őriz különféle sebeket. De azt is tudom, hogy az elmúlt hatvan esztendőben a váci kajak-kenu sport minden küzdelmével és minden esetleges emberi visszásságával együtt értéket és legendákat teremtett. Az írásom nem oknyomozás, nem akar igazságot szolgáltatni senkinek. Elsősorban arra törekedtem, hogy valóság sokszínű megnyilvánulását gyűjtsem össze: hangulatokat, sztorikat, élményeket. Úgy hiszem, hogy azok sokkal hitelesebben adják vissza azt, ami igazán lényeges. Ezen kívül van két új kötet, ami mondhatni, párhuzamosan készül. Az egyikben fontos szerepet kap a humor, a másik egészen más hangvételű, és részben egy ismerősöm élettörténetén alapszik. A regény műfaja korábban kevésbé vonzott, de úgy tűnik, valóban nincs értelme azt mondani, hogy „soha”. Egyszer mindennek eljön az ideje. Elvégre, ismerek már néhány legendát a mostról. ♦