A fotóművészet 1839-től kezdett leginkább elterjedni, s hosszú átalakuláson, fejlődésen ment keresztül, ez a folyamat nyilván nem áll meg. A mai világban percenként fényképek milliói készülnek fényképezőgépekkel, telefonokkal. Csak igazán kevés a művészi minőségű fotó. Egy szépen megkomponált fotó olyan, mint egy festmény. Mögöttes tartalmat hordoz, üzenetet, esztétikát közvetít, elgondolkodtatja, lelki élménnyel gazdagítja a szemlélőt. A pillanat megragadása és rögzítése a napi életünk részévé vált. Van ebben valami elgondolkodtató, talán valami finoman kényszeres is, hogy az egyszerű hétköznapokon milyen gyakran örökítünk meg egy-egy pillanatot a technika segítségével. Hogy a világunk, életünk egy jelentős részét bezárjuk a pixelekbe. Ám szerencsére vannak, akik ezt művészi kvalitással teszik. Egyikük a Gödön élő Vida József. Tagja a váci Forte Klubnak. Interjúnk apropója a fotós egy friss sikere. Ismerjük meg Vida Józsefet.
– Középiskolás korodban érintett meg a művészet világa, elsősorban grafikai munkáid születtek, ezek újságokban és kiállításokon jelentek meg. Hogy lett a grafikából fotózás?
- Már ekkoriban is próbáltam fotózni, egy „SMENA 8” típusú filmes gépet kaptam születésnapomra, de a gépnek és nekem is olyan korlátaim voltak, amelyek nem elégítették ki az általam is elvárt igényeket. A grafikában viszont korlátlanul bármit meg tudtam örökíteni. Ahogy megjelent a digitális fotózás és hozzá a feldolgozó programok, ebben a műfajban is ledőltek a korlátok. 2009-ben szintén születésnapomra kaptam a „PENTAX super A” fotó masinát, és a legtöbb szabadidőmben használtam is.
– Dolgoztál hagyományos, „filmes” gépekkel is, aztán jött a digitális korszak. Milyen különbséget látsz a két fotózási technika között?
- Számomra az egyik alapvető különbség hogy a digitális fotózásnál a kattintás után azonnal láthatod az eredményt, ha kell, tudsz korrigálni, ha kell, meg tudod ismételni a felvételt. A digitális fényképező gépeknél az óriási technikai előre haladás, a gépekhez tartozó objektív állomány nagyon kifinomult, célirányos és óriási választéka miatt határ a csillagos ég.
– Mióta vagy tagja komoly fotós szakmai társulásoknak? Melyek ezek?
– 2009-ben a Magyar Fotóművészek Világszövetségének fotópályázatára küldtem képeket, amelyekből egy szerepelt a szövetség 2010 évi fotóalbumában. Ezt követően minden évben küldtem képeket a pályázatra és 2014-ben a szövetség eddigi munkásságomra való tekintettel felkért, hogy legyek tagjuk. 2019-ben, látókörömbe került a szimpatikus, szinte baráti társaságként működő váci Forte Fotóklub, kértem felvételemet és azóta vagyok tagja a klubnak.
– Vannak természetfotóid, de nem hagy hidegen a szociofotók világa, vagy a művészi fotók. Gyakran megjelennek emberi alakok is a képeken, különös környezetben. Melyik stílus áll hozzád közelebb?
- Nagyon szeretem a természetfotózást, csakhogy azt, ha igazán jól szeretnéd csinálni, csak profi módon lehetséges. Ez többek között például azzal is jár, hogy egy-egy előtanulmányokkal kiválasztott helyszínen, hajnaltól éjszakáig, akár több napon keresztül várod a megfelelő pillanatokat a gomb lenyomására, esetenként a földön hasalva, vagy félig vízben állva. Ezeket a feltételeket én, főleg a mindennapi munka mellett és a családi béke érdekében nem tudom teljesíteni. Ráadásul a középiskolai és egyetemi éveim alatti, inkább művészeti jellegű hozzáállásom – ha nagyképűen mondhatnám alkotáshoz – nem változott. Régi és máig nem igazán megvalósult tervem, hogy visszatérjek a grafikázáshoz, ezt most inkább a fotózásban tudom megvalósítani. Igazán az én világom kissé elvont, kapcsolódik a különös környezetekhez, tájakhoz. Az, hogy ezeken a képeken egészen más, valószínűtlennek tűnő léptékben emberek is megjelennek, adják meg a környezet, a táj igazi látványát. Van olyan virágfotóm, ahol a szirmokon ülő angyalkák egy húsz évvel ezelőtti grafikámból léptek át a fotóra. Már akkor is játszottam az arányok aránytalanításával, esztétikai és talán jobban érzelmi hatások érdekében.
Természetfotó témában egyszer két napig feküdtem a földön hangyák vonuló útvonala mellett, Fantasztikus élmény volt és számtalan érdekes fotót tudtam készíteni.
– Tervezőmérnök vagy. Egy fotót mennyire szoktál megtervezni? Mennyire lehet egy fényképet megtervezni?
- A profi fotósok, nagyon céltudatosan meg tudják tervezni a képeiket. Rengeteg előkészülettel csinálnak például kiváló műtermi felvételeket, vagy előre kiválasztott helyszíneken megtervezett képeket. A természetfotósoknál nagyon fontos a pillanat, ők csak a helyszínt, az évszakot, vagy a fotózás már kifigyelt alanyát tudják megtervezni. Azért náluk is sokszor előfordul egy-egy hirtelen kapásból lőtt szuper fotó. Én nem vagyok ennyire tudatos tervező, ha látok valahol, valami szépet érdekeset, megkeresem a lehető legizgalmasabb pozíciót és onnan fotózok.
– Ha már tervezőmérnökség: A világ legnagyobb fa építmény-költeménye Sevillában található, Jürgen Mayer-Hermann, 2005 Holcim-díjas tervezőjének alkotása. Olvastam valahol, hogy a Metropol Parasol emblematikus épületkomplexuma fa rácsszerkezeteinek organikus íveivel és burjánzó formavilágával, könnyedségével hatalmas lepelként lebeg a középkori józan városi szövet ellenpólusaként, s újat akarásával, funkcióinak sokszínűségével átfogalmazza, revitalizálja az egykori inaktív teret. Ezt fotóztad le művészi módon. Miért pont ezt a fotót küldted el egy nagy hírnevű indiai fotószalon pályázatára? Mit lehet tudni a pályázatról magáról?
- A fotópályázatokon szinte kivétel nélkül, több kategóriában lehet képeket elküldeni. Ezek témák, mint például természet, utazás, portré, illetve színes vagy fekete-fehér téma, megjelölés nélküli kategóriákat takarnak. A pályázat hasonlít az összes többi évenként megrendezendő fotópályázathoz. Az alapvető különbség közöttük a megjelölt témákban, a beadási határidőkben és a pályázat helyszínében van, ami a digitális technikának köszönhetően a föld bármelyik pontja lehet. Én az indiai pályázatra négy kategóriában 16 képet küldtem, amelyekből a „Sevilla” került kiállításra.
– Mióta vagy kapcsolatban a váci Forte Fotóklubbal?
- 2019-ben léptem be a klubba és azóta folyamatos a kapcsolatunk, kivéve a már több mint egy éve tartó korlátozásokat, amelyek a személyes kapcsolattartást ellehetetlenítették.
– Tudom, hogy korábban számos rangos díjban részesültél a fotóiddal, melyeket tudnád kiemelni?
– Itt meg kell jegyeznem, hogy mivel én csak hobbifotós vagyok, bármilyen elismerés a profik között számomra rangos elismerésnek minősül. Ennek egyik példája volt a 2019 évben a magyar kormány által kiírt „365” elnevezésű fotópályázat, amire csaknem 5 ezer fotós több mint húszezer képet küldött be és az albumban megjelent 365 fotó közé az én egyik képem is bekerült. A kb. tíz év alatt, amíg pályázatokra küldtem fotókat, a néhány díjazott képen kívül több mint száz elfogadásra minősített és fotóalbumokban, könyvekben megjelent, vagy kiállított képem volt. Talán legrangosabbnak ítélem a 2016 évben a SIENA pályázatán díjazott képemet, aminek okából meghívtak Olaszországba, egy kastélyban történt díjátadásra, amin sok egyéb miatt sajnos nem tudtam részt venni. ♦