Én még a Szabadság téri toronyházba költöztem a kilencvenes évek elején, de a rendszerváltáskor a teret átnevezték Szent Istvánra. Annyi köze volt a Szabadsághoz, mint Szent Istvánhoz, ezért senki sem csodálkozott. Rebesgették, hogy egy időben az Elhurcoltak tereként emlegették, mert a gettóból ide gyűjtötték a deportálásra induló zsidókat (Radnóti Miklós is innen indult utolsó váci útjára), de valamiért nem ez lett a tér neve ismét.
Nem csak a szabadság elnevezés, hanem a kialakítása is egy tipikus népünnepséget tartó szocreál térről árulkodott amikor odaköltöztem, bár akkorra már megkoptak az állandó kellékek. A színesfém gyűjtők lelopták a tribün fém burkolatának egy részét, de a szobor esetlen szögletes figurái, még strázsálnak a tér sarkában. A süllyesztett teret a szél telefújta levelekkel, a két platánfáról, amiket később „csicsergő fa” néven (mert mindig tele van madarakkal) helyi védettségre terjesztettek fel, aminek nem került már sor a védetté nyilvánítására, de a státusza megmaradt. A lehullott levelek az eső hatására életveszélyesen csúszóssá teszik ma is a fényezett mészkövet, amit sokan tévedésből márványnak neveznek.
Valami miatt a téren mindig csak áthaladtak, de soha nem időztek el sokat ott. Talán azért, mert nem is úgy volt kitalálva. Később, amikor a deszkásokat kiebrudalták a főtérről és a belvárosból, birtokba vették a „márványteret” és az amúgy is megrepedezett, elmozdult mészkőlapok egy részét felszedték és egymásra rakva ugratókat építettek a deszkáiknak. Ekkor telt meg igazából a tér élettel, a környékben lakók nagy bánatára, hisz a játék hangoskodással és a deszkák kőhöz csapódásával járt, ami miatt rendszeresen fel is jelentették a fiatalokat. A közlekedés folyamatos zaját megszokták, de a deszkák csattogása megzavarta komfortzónájukat.
De miért nem akarták ezt a teret felújítani, miért maradt ez átjáróház a Széchenyi utca és a buszpályaudvar között?
Nem a pénztelenség és nem is az ötlettelenség volt az oka. A kilencvenes években derült ki, hogy a város levegőjének az állapota szennyezett. A WHO egy brüsszeli mérőállomást adományozott a városnak, amit a szakemberek erre a térre telepítettek, mert úgy gondolták, itt a legproblémásabb a levegő tisztasága a városban. Méréseik ezt bizonyították. A teret egyik oldalról körülvevő többsávos kettes út, az azt keresztező vasút felé tartó Széchenyi út és a közlekedést lassító villanyrendőr, növelte a szennyezést. Ráadásul a harmadik oldalról a pályaudvarra beérkező dízel buszok füstje szennyezte a levegőt. Míg a kettes út veszélyes szakaszaira iskolák, lakótelepek mellé „biofalat” telepítettek (félreértés elkerülése végett, nem a levegő tisztítására, hanem az út és a lakóövezet, vagy iskola elrekesztésére, hiszen a levegőminőség javítására a liget többszörösére lenne szükség) addig erre a térre még ezt sem tették meg, mondván így legalább nem reked meg a növények között a szennyezett levegő.
A tér átalakítását, ami a legveszélyesebb helyet alkotja légszennyezés szempontjából nem önmagában, hanem a buszpályaudvar áttelepítésével tervezték, mondván a környezeti és közlekedési problémát leginkább így lehetne megoldani.
Telt múlt az idő, és a pályaudvar rekonstrukciójából nem lett semmi és a téren is csak annyi történt, hogy létesítési engedélyt kapott a fabüfé és ráadásul úgy, hogy körbe építhették a levegőmérő állomást, amit az utolsó percben áttelepítettek egy kevésbé forgalmas helyre és sem a tér közlekedési szennyezését, sem a fabüfé konyhájának kibocsátását nem mérhette ezután. Igaz, mást sem, mert olyan csendes helyre telepítették, ahol nem volt szennyezett a levegő.
Így minden megoldódott. A mérőállomás eredményei javultak az új helyen, és a Szent István tér szennyezésének mérése is megszűnt. Igaz attól a probléma maradt, de senki nem beszélt róla.
A tér átalakítása ismét napirenden van, amit már sokan várnak. A burkolat járhatóvá tételével, a tér növényekkel és utcabútorokkal való berendezése otthonosabbá, élhetőbbé teheti a placcot.
De vajon a még mindig három oldalról veszélyeztető közlekedési levegőszennyezés és zajhatás csökkentését el lehetne valahogy érni? Mert, ha nem, akkor szabad-e oda pihenő övezetet teremteni? Miközben kétszáz méterre a Posta park tisztább levegővel, csendesebb, meghittebb környezetével lehetőséget ad az arra járónak a pihenésre, felüdülésre. ♦