Amikor kitört a háború, a szüleim még gyerekek voltak. A hírt a rádióból hallották, amit az utcabéliek vettek körül az óvóhelyen. Már a robbanásokat is hallhatták, de a hangszóróból a győzelemről és az igazságról beszéltek. Én egy emberöltővel később diákként, a kollégium TV képernyője elé rohantam az osztálytársaimmal, amikor a bemondónő megnyugtatta a nézőket, hogy a mai eső miatt némileg csökkent a háttérsugárzás, amit egy Csernobil nevű településen felrobbant atomerőműnek köszönhet a világ. Dermedten, bőrig ázva és valószínűleg egy kissé sugárfertőzötten hallgattuk az igazságot, amit, ha időben elmondanak nem mentünk volna ki a szakadó esőbe.
Most itt a vonaton mindenki a reggeli híreket nézi ismét, ki-ki a saját okostelefonjának monitorjáról. Én is. Döbbenten olvasom a vírus ellen beoltott emberek halálozási statisztikáját. A hírmondó szerint az európai oltástól kétszer annyian haltak meg, mint akik a keleti vakcinákat kapták. Erre mi szükség? Kérdezem magamtól, és próbálom összerakni a tényeket és az érdekeket a táblázatból, ami sehogy sem stimmel. Nem az lenne a lényeg, az üzenet, hogy mindenki oltassa be magát, mindegy melyik vakcinával, mert mindegyik jobb, mint a lélegeztetőgép?
Mire átrágom magam még egyszer, már be is villan egy másik hír. Itt a jóllakott napközisre emlékeztető megmondó ember helyett egy virológus elemzi a hírt a maga szerénységével, (ő az a tudós, akit le asszonyságoztak a napokban). Pillanatok alatt megértem, hogy az előző cikkben az összehasonlítás alapja nem volt megfelelő. Kiderül, hogy pont fordítva kell érteni az előbbi összehasonlítást. Ez az öngól sem nyugtat meg, mert innen még bizalmatlanabbak lesznek az emberek. Pedig egy újabb hír talán megint ezt próbálja szépíteni azzal, hogy örömködve közlik, napokon belül megkap minden engedélyt a kínai vakcina. Tessék? Kérdezek vissza magamban, akkor eddig azt a néhány százezer embert úgy oltották be, hogy a szérum nem volt isten bizony? Jó-jó, napokon belül megkapja az engedélyt, de mi lett volna, ha az ellenkezője bizonyosodik be?
Ez az a perc, amikor talán a népszerűség után sóvárgó félművelt celebek, hírérték nélküli bóvlijai is hitelesebbek kezdenek lenni számomra.
De nem áll meg a híráram. Mindenki örül. Majdnem, hogy egyszerre számolunk el 2,5 millióig, és abban a minutumban ki is hirdetik a várva várt nyitás első szakaszát, ami után, ha 3,5 millióig számoljuk a beoltottakat regisztrálva, újabb extrák jöhetnek. Düböröghetünk ismét mi is, meg a gazdaság is. Az emberek elözönlik Budapest utcáit legtöbben maszk nélkül, és mindenki jogot érez a saját szelfis sörös képéhez a kerthelyiségben, összebújva fittyet hányva a Covid miatti távoltartás szabályainak. Pedig azok, akik a 2,5 millió utolsó néhány százezer beoltottjai, még elméletben sem alakulhatott ki a védettségük, arról nem is beszélve, hogy még csak az első oltást kapták meg, és aznap is 200 felett a Covidban meghaltak száma.
Közben valahol az iskola padjait épp elhagyó, a lélegeztető gépek mellett helytálló rezidensek közül valaki talán éppen most próbálja elmondani, ki tudja hányadszor, remegő hangon a hozzátartozóknak azokat a mondatokat, amiket első hallásra nem szoktunk elhinni és csak nézünk magunk elé, számolva a csempéket a klórszagú váróteremben. Ezek azok a percek, amikor az okostelefonon a „204 többnyire idős, krónikus beteg” halálhíre az elveszett szeretteinket kezdi el jelenteni, és innen a hírek a képernyőkön már semmit nem érnek.
Futóruhában szállunk le a négyes-hatos villamosról és lassú futóléptekkel megérkezünk a Margit-szigeti pályára. Elindulunk, és csak futunk és futunk a rekortánon. A sötétpiros útvonal partjára helyezett több mint húszezer kavics közt ők is ott vannak, akik napokkal ezelőtt még olyan kedvesek voltak számunkra, vagy egyszerűen csak voltak.
Lerakunk egy újabb kavicsot és csak futunk könnyes szemmel, tovább. ♦