A pillanat képi rögzítése emberek milliói számára elérhető, sőt, napi rutin. Viszont a pillanat rögzítésének művészi szinten való készítése csak keveseknek adatik meg. És ehhez több kell, mint egy okostelefon, vagy egy fényképezőgép. Tehetség kell, az a bizonyos szikra a fejben – vagy a lélekben -, amiből aztán vakuvillanás lesz a műteremben, vagy épp odakint a szabadban. És a jó fotóművész kreatív, tehát voltaképp szabad ember. Ellenben a napi okostelefonos kényszeres fotósokkal.
Ismerjünk meg egy fiatal váci kötődésű lányt, aki nem akármilyen színvonalon műveli a fényképezést. Száraz Kata Vácon nőtt fel, itt járt általános-, majd középiskolába, aztán hirtelen kinyílt számára a világ: fiatal kora ellenére már komoly hazai és nemzetközi fotós karriert tudhat magáénak. Tagja még a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiójának (FFS) is, ez egy fotóművészeti szellemi műhely, amely 1977-ben alakult a Magyar Fotóművészek Szövetségének (MFSZ) tagozataként. A Stúdió hazai és külföldi kiállításokat szervez, könyveket, katalógusokat publikál, előadásokat, műhelybeszélgetéseket, portfolió bemutatókat szervez.
A kezdetekkel kapcsolatban Kata kiemelte Fekete István váci fotóművészt, akivel azóta is jó kapcsolatot ápol. Ha Kata épp Magyarországon van, és teheti, meglátogatja a Vác Város Művészetéért Díjban is részesült alkotót. Mert Kata jelenleg Párizsban él. Vác után tanulmányait a MOME – Moholy-Nagy Művészeti egyetemen és a Royal Academy of Fine Arts Antwerp falai közt folytatta. Utóbbi egy művészeti akadémia, amely Antwerpenben, Belgiumban található. Ez a fajta egyik legrégebbi Európában, 1663-ban alapították.
Kata alapvetően portré és divatfotókat készít, kreatív, ötletes képeit világszerte sokan látták, látják.
– Kata életének hány százalékát tölti ki a fotózás?
Azt hiszem ezt nehéz lenne számokban kifejezni. Talán inkább úgy mondanám, hogy a fotózás átszövi az életem. Ez részben a projektjeimnek köszönhető, amik többnyire személyes inspirációból indulnak, másrészt a szabadúszó életformának. Ez nem egy olyan szakma, amit az ember letesz a nap végén mikor hazamegy. Ha az ember fotós az meghatározza, hogyan nézi a világot, hogyan viszonyul dolgokhoz.
– Kata mikor és miért kezdett fotózni?
A képalkotás kisgyerek koromtól az életem része volt, eleinte főleg rajzoltam, festettem. Édesapám tengerész, és mikor 14 éves voltam, lehetőségünk volt édesanyámmal két hetet a hajón tölteni egy kis kikötővárosban, Dániában. Emlékszem, hogy a rajz felszerelésemmel érkeztem, de mikor kézhez kaptam apa kis digitális kameráját, amit akkor vett, elkezdtem járni a várost és fotózni. Haza már a kis kamerával érkeztem, és ezzel kezdetét vette a kapcsolatom a fotózással. Az ezt követő években a Boronkay fotós szakkörén Fekete István és Szilágyi Lajos megnézték a munkáimat, és bátorítottak, hogy kezdjek el komolyabban foglalkozni a fotózással, később pedig Vácy Emese tanárnő támogatásával indultam el az első pályázatokon. Ettől kezdve eldőlt, hogy a tanulmányaimat is ezen a területen akarom majd folytatni.
– Képei New Yorktól Párizson át Vácig bejárták, bejárják a világot. Hosszan lehetne sorolni a kiállítási helyszíneket. Melyikeket tartja a legfontosabban?
Az egyik legfrissebb alkalom, mikor tavaly beválogatták egy munkámat a New York-i International Center of Photography csoportos kiállítására. Nagyon örültem neki, mert egy egészen új anyagról van szó, amit a lockdown idején készítettem, és mikor nekikezdtem múlt márciusban még nem gondoltam, hogy ilyen magasságokba is eljut ilyen rövid időn belül. De általában minden kiállítás nagyon izgalmas élmény, ahogy a munka kikerül a kezemből, a kiállító térben pedig önálló életre kell a befogadók percepcióin keresztül, és sosem tudhatom előre, ki találkozik majd a képeimmel.
Ha mégis kiemelnék egy alkalmat, az talán a Pozsonyi OFF Fesztivál, ahol elnyertem a lehetőséget egy szóló kiállításra, és a Pisztory Palota egyik különleges ódon termében rendezhettem be egy installációmat.
– Párizsban volt olyan két hónap, amikor gyakorlatilag bezártan élt a pandémia miatt. Egy ilyen szituáció nyilván feszültségeket okoz, a bizonytalanság kényelmetlen fárasztó érzését. Hogyan tudott megszabadulni a szorongástól a majd’ tíz hét alatt? Mi volt a módszere, terápiája, hogy ne gyűrje maga alá a nyomasztó hangulat?
Eleinte kimondottan kétségbeejtő volt szembesülni az intézkedésekkel Párizsban: egy óránál hosszabban és egy kilométernél távolabb nem mehettünk el otthonról, és ezt is csak jó okkal tehettük, amiről egy bizonyítványt kellett kitöltenünk minden alkalommal. A kijárási tilalom mindenki számára nehéz és egyben ijesztő, nekem pedig még inkább az volt, hiszen úgy kellett otthon maradni beláthatatlan ideig, hogy közben külföldiként néha az is kérdéses számomra, hogy mi is jelenti az otthont. Végül egy fotósorozatban kezdtem el feldolgozni az érzéseket és a különböző fázisokat, amiken keresztülmentem ezek alatt a hetek alatt. A képek átmenetet képeztek a mindennapok dokumentálása és az érzések vizualizálása között. Ahogy felépítettem és megfotóztam ezeket a jeleneteket, az irányítás illúzióját adta, egyben jelentéssel és feladattal töltötte meg az amúgy összefolyó és néha kilátástalannak tűnő napokat. Ami külön érdekes volt, hogy különböző pályázatokon keresztül más alkotókkal is kapcsolatot találtam online, akik hasonló cipőben járnak, hiszen, ha szeretnénk, ha nem, most egy nagy közös probléma köt össze minket.
– Vác és Párizs között, gondolok itt például az emberekre, milyen különbséget tapasztal? Mióta van kint a francia fővárosban?
2016 vége óta vagyok Párizsban, kisebb-nagyobb megszakításokkal. Szerencsére sok pozitív tapasztalat ért, a francia barátok és ismerősök mindig nagyon nyitottak és érdeklődőek, de sokat mozgok nemzetközi környezetben is, az első évben például egy német divatfotósnak dolgoztam, és sok expatriótával ismerkedtem meg. Nehéz összevetni két ennyire különböző léptékű várost. Egy apróság, ami talán jól mutatja mennyire, hogy ha Vácon elindulok, biztos lehetek benne, hogy egy nap belefutok három-négy ismerősbe, akikkel egymásra köszönünk – Párizsban ez az öt év alatt egyszer-kétszer ha megtörtént.
– A Duna vagy Párizs folyója, a Szajna a szebb, inspirálóbb önnek?
Ez egy testhezálló kérdés, mert a víz közelsége mindig fontos volt nekem minden városban ahol eddig éltem, és a vízpart egy nagyon jó hely töltekezni, gondolkodni, kikapcsolni.
Ezt a víz mániát kicsit mindig édesapám munkájához kötöm, ahogy a sok utazást is az életemben. Egy ideje dolgozom egy fotókönyvön, ami erről a családi örökségről szól.
Nem igazán tudnék választani a kettő között, mindkettőt másért szeretem. Párizsban a város szépsége veszi körül a folyót, amíg a Dunakanyarban a természeté. A Szajna partról baráti piknikekre asszociálok sajttal, borral és nagy társasággal, amíg a Duna-part nekem a magányos biciklizések helye.
– Most, hogy lazultak a pandémiás szabályok, hogyan telik Kata, hogy telik egy fotós napja, vagy épp egy hete?
Ez a pandémia időszak lehetővé tette, hogy a személyes projektjeimre fókuszáljak, ami nagyon jó volt. Kicsit csendesebb, befelé fordulóbb periódus volt ez, több sorozaton is dolgoztam és dolgozom most is.
Az egyik projektemhez például, aminek most értem a végére, kimondottan alkonyat körüli fényviszonyokra volt szükségem, de mivel itt este héttől kijárási tilalom volt, rendszeresen indultam neki hajnal öt-hat óra magasságában fotózni ami meghatározta a napokat.
Mivel itt a korlátozásokat is lassabban oldják fel, így nagy változást egyelőre nem érzékelek.
– Léteznek saját, önálló fotós projektjei, amikor is egy adott témát, témakört vesz górcső alá, vagy pontosabban ugye a fényképezőgép lencséje elé. Ezek a projektek hogyan alakulnak ki, hogyan fogalmazódnak meg?
Mikor elkezdek dolgozni egy új anyagon, először mindig a koncepcióra fókuszálok. Sokszor egy hónapig csak jegyzetelek, kutatok és vázlatokat rajzolok, mielőtt egyáltalán lenyomnám az exponáló gombot. Először mindig igyekszem megfogalmazni mit is akarok kifejezni, aztán ehhez megtalálni a megfelelő eszközöket. Ez a koncepciótól függően lehet akármi, ami alátámasztja azt – használhatok archaikus technikákat, készíthetek videókat, vagy építhetek installációt – a lehetőségek végtelenek. Szeretek új megoldásokkal kísérletezni, ez egyrészt segít a jól bevált sémák ismétlésének elkerülésében, és általa valami újat is tanulhatok.
A legutóbbi munkáimban például intuitívabb módszereket alkalmaztam, mikor a fotózás mint egyfajta terápia vagy rituálé jelenik meg. Ez egy újszerű megközelítés számomra, mert arra kényszerít, hogy megtapasztaljam, milyen mikor nem lehetek hatással mindenre a legapróbb részletekig.
A témaválasztás változó, van, hogy valami nagyon foglalkoztat, és a fotó a kapocs, amin keresztül beleáshatom magam. De az elmúlt öt-hat évben egyre több olyan anyagot készítettem, amiben személyes témákat, belső problémákat és vívódásokat dolgoztam fel. Rájöttem, hogy ha az ember a saját érzelmeire támaszkodik, abból erős és őszinte munkák születhetnek, még ha néha kell is némi bátorság megnyílni.
– Miket tervez a jövőben?
Az élet remélhetőleg lassan visszatér a normális kerékvágásba – vagy valami ahhoz hasonlóba, én pedig a lehető legjobb egyensúlyt tervezem kialakítani az alkalmazott divat/portré munkáim és a személyes művészeti projektjeim között, mert ahogy korábban is említettem, az elmúlt egy évben igazán élveztem, hogy elmélyedhetek bennük, és ezt szeretném fenntartani. ♦
