Vígjátékkal indul a Váci Dunakanyar Színház nyári műsora

Vígjátékkal indul a Dunakanyar Színház nyári műsora: a Liliomfival. A darabot Horváth János Antal rendezi, aki három éve végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetemen forgatókönyvíróként. Dolgozott színházban, filmben és tévében is, írta többek között A mi kis falunk című sorozatot, és társíróként a Szép csendben című filmet. A darabot június 16-án 19 órakor mutatják be.

Mesélj kicsit arról, hogy született meg a döntés a Liliomfi mellett?

Molnár Bencével, a színház művészeti vezetőjével beszélgettünk sokat arról, hogy milyen darabbal lenne érdemes megnyitni a megújult váci színházat. Mindenképpen valami olyat szerettünk volna választani, ami a színházról beszél, arról, amivé ez a művészet és annak minden velejárója teszi az embert és főleg rólunk, fiatal, tenni akaró és ma egyre gyakrabban figyelmen kívül hagyott alkotókról. És közben legyen benne szerelem is. Így lett a Liliomfi.

Az előadásnak nem csak rendezője, hanem dramaturgja is vagy. Milyen volt Neked egyszerre rendezni és a szövegen dolgozni, illetve milyen változtatásokat igényelt a darab?

Dramaturgnak ebben az esetben nem mondanám magam, hiszen a dramaturg feladata sokkal összetettebb és széleskörűbb, mint magán a szövegen munkálkodni. De hát azért dolgoztunk rajta. Szigligeti Ede eredetijének Mohácsi-féle átiratát használtuk alapanyagnak, és én már előre is módosítottam rajta valamennyit, majd a próba közben is kerültek bele mondatok szép számmal. Általában ezt élvezem a legjobban, amikor a színészek mozdulatai, gesztusai, a próbán kialakult helyzetek juttatnak eszembe mondatokat, amik szerencsés helyzetben szolgálják is a történetünket. Ennek nem az erőltetett túlbeszélés a célja, inkább egy ilyen, sok mindenre lehetőséget adó anyag magunkévá tétele és maximális kihasználása. Egyébként kicsit az egész társulat dramaturgja volt az előadásnak, Gémes Antosnak például remek érzéke van a színpadon ehhez, és Molnár G. Nóra, aki az előadás koreográfusa volt is nagyon sokat segített az előadás hatásainak pontos megteremtésében. De tényleg ez minden tekintetben egy csapatmunka volt.

Úgy a stáb, mint az előadó csapat nagyon nagy és színes társaság, hogy élted meg a közös munkát?

Csodálatos, sokszínű próbafolyamat volt, egy izgalmas, gyönyörű sziget a pandémia kellős közepén. Sokakkal már nem először dolgozom, ezért már nagyon könnyen megértettük egymást; akikkel meg először találkoztam, azt hiszem, sikerült megteremtenünk egy közös nyelvet. Ugyanakkor hatalmas munka volt, nagyon nagy feladat, amit nem volt könnyű abszolválni. Amikor ilyen nagyot markol egy csapat, az feszültséget is szül néhány pillanatban, de ha van egy kölcsönös tisztelet, akkor ezek végül is mindig arról szólnak, hogy a legjobbat akarjuk csinálni, ezt pedig csak együtt lehet. Szóval úgy érzem, csapatként sikerült megugranunk ezt a lécet, amit egy ilyen nagyszínpadi zenés előadás felrak.

Mi inspirál téged színházi alkotóként?

Általánosságban véve a fontos történetek elmesélése, annak az érzésnek a megteremtése a nézőben, hogy nincs egyedül. Hogy igen, van, ami nehéz, és hogy rendben van, ha valami nehéz és fáj. És a legtöbb esetben még nevetni is lehet rajta. Rendezés közben meg leginkább a színész inspirál. Nagyon szeretek színészekkel dolgozni, nem vagyok egy otthon szövegkönyvnél kitalálós fajta rendező, persze, vannak nagyon határozott elképzeléseim egy alapkoncepcióval kapcsolatban, de igazán próbálni szeretek, addig csinálni egy jelenetet, amíg meg nem fejtjük, és amikor ebben a színészek partnerek – és általában azok, ebben az esetben is – az egy áldott helyzet.

Ha az alkotói fejlődésedre és utadra gondolsz, mit jelent számodra a Liliomfi ebben a folyamatban?

Egy nagyon nagy lépésnek gondolom a szakmai életemben. Soha nem csináltam még ilyen nagyszabású produkciót, ennyi emberrel, alkotótárssal, zenével, tánccal. Hihetetlenül élveztem minden pillanatát. És hát a megújult váci színház első nagyszínpadi darabját rendezni sem kis felelősség. Tenni ezt nagymarosiként, talán még nagyobb. Így is álltam hozzá az első pillanattól. Volt bennem egy nagy bizonyítási vágy is, de nagyon figyeltem rá, hogy ezt ne vigyem be a próbára, csak magamban foglalkoztam vele. Öcsém, aki nem színházi ember, de mindig megnézi minden munkámat és nagyon fontos nekem a véleménye, azt mondta – miután három-négy próbát is megnézett -, hogy két kemény, mély dráma után mindig kellene rendeznem egy ilyen előadást, mint a Liliomfi. Mindenkinek jót tenne. Szerintem ebben is neki lesz igaza. Remélem, lesz rá lehetőségem. (Fotó: Juhász Éva)