Ha egy család este nem a tévét kapcsolja be és leül az életét tervezni, ezt nem csak akkor teszi, ha nagyobb mennyiségű pénzhez jut, de még akkor is megteszi, ha a fizetések, csak pont annyira elegendők, hogy a következő hónap elején még nem teljesen üres a kassza. Hogy miért? Mert látják, hogy vannak jövőbeni kötelezettségeik (beszakadhat az elkorhadt tetőgerenda, vagy bedőlhet az elöregedett kerítés), vagy egyszerűen csak álmaik vannak, olyan célok, amiknek az elérésére a közeliben nincs lehetőség, de a távolabbi jövőben ez elérhetővé válhat. Persze ez csak akkor lehetséges, ha vannak álmaik, és azokat nevesítik, célként tűzik ki és úgy tervezik a közeli jövőt, hogy azt alárendelik távolabbi céljaik megvalósításának.
Én meg csak hallgattam a példabeszédet és mire megkérdeztem volna, hogy ehhez az egészhez nekem, a környezetvédőnek mi közöm van, már el is hangzott a válasz: mert egy város is ilyen, mint egy család. Tudjuk, hogy napról napra mennyi pénz kell a fenntartásához és azt is tudjuk, hogy a jövőben milyen kötelezettségeink lesznek, mire kell tartalékolnunk. De ha nincsenek céljaink, álmaink, ha nem tudjuk, hogy hová szeretnénk eljutni, akkor lemaradunk, és ha ne adj’ isten lehetőséget kapunk (amit csak nagyon ritkán kapnak a települések) nem lesz mire felhasználni. Ha nincsenek álmaink, nem is tudunk senkit rábeszélni azok megvalósítására. És egy város jövőjének tervezéséhez nem csak építészekre, hanem minden szakterületre szükség van, nem csak az oktatás, az egészségügy, hanem a környezetvédelem is része a jövő tervezésének.
A főépítész (aki azóta, már más városok álmainak megvalósításán dolgozik és ezt tanítja az egyetemen) örült, hogy sikerült átvinni a gondolatot. Nem csak engem, hanem az egész apparátust és az akkori városvezetést is meggyőzte.
Így látott hozzá a kilencvenes években a város a jövőjének megtervezéséhez. Ennek első lépését városfejlesztési koncepciónak nevezték, ahol csak a célok lettek meghatározva, aminek keretei között ki lehetett alakítani a koncepciót, a jövőképet és annak részfeladatait. A koncepció alkotás két szálon indult el. Egyik a lakosság volt, hiszen az, hogy milyen legyen a város a jövőben, az legfőképp annak lakosainak elképzeléseiből tevődik össze. Ehhez meg kellett a lakosságot kérdezni, meg kellett tudni, hogy nekik mik az álmaik. Másrészt a realitások talaján a szakmai koncepciót kellett létrehozni, ami az álmokat megvalósítható tervekké alakította. Így lett a városfejlesztés koncepciójából településfejlesztési terv, ahol az elképzeléseket a lehetőségek és a szabályozók mentén konkrét tervekké formálták.
Persze egy ilyen hosszútávú elképzelésnek csak akkor van lehetősége, ha a város vezetése is egy emberként akarja azt. (Akkor még nem szakadt két részre a város, és nem az antagonizmus, hanem az együttműködés alternatívájára is volt lehetőség).
Hogy a megalkotott koncepciót és tervet mennyire lehetett megvalósítani, azt az „Iskolaváros” és a „Főutca Főtér” programok megvalósítása jelezheti, melyek nyilván a lehetőségek és nem a tervek vonalán mozogtak, de ha akkor nincsenek tervek, elképzelések, ne adj’ isten álmok, akkor hiába adottak a lehetőségek, nem lett volna mit megvalósítani.
Persze egyik program, sem úgy végezte, mint ahogyan az a tervekben szerepelt.
Az iskolavárosból csak az iskolák áttelepítése valósult meg (már ez is egy történelmi lehetőség volt) a város szó, tartalma már nem valósult meg. Ennek következtében ma is csak legfeljebb iskolacentrumról beszélhetünk, mert nem alakították ki a tervezett parkokat, közösségi tereket, nem települtek a helyszínre azok a szolgáltatások, amiktől ez iskolaváros és nem csak egymás mellé rakott iskolák lehetnének. Ez a folyamat nem csak megrekedt, hanem tovább degradálódott, hiszen a tervezett közösségi terek helyén már nem is gondolkodnak azon mit kell tenni ahhoz, hogy a diák, vagy a tanár az első busszal, vagy a tér füvére leparkolt iskolába járós gépkocsival miért ne induljon el valahová máshová, ha az órák véget érnek.
A főtér története is több zsákutcát elért, mire kialakult valami, ami még mindig megosztja a várost. Persze itt sem a tér kialakítása miatt nem lakták be azt teljesen a mai napig. A brüsszeli belváros is néptelen lenne, ha a pisilő kisfiú be lenne zárva egy múzeumba, ami csak ritkán van nyitva, és a teraszok helyett „Patyomkin falakat” támasztanák ácsolatok, és közösségi terek helyett kórház és egyéb intézmények ölelnék körül a belvárosi életteret vendéglátó egységek helyett.
De talán mindkét példából az a legnagyobb tanulság, hogy volt egy terv, amit elő lehetett venni, amikor jött a történelmi pillanat a lehetőség a megvalósítására.
Hogy a pillanat, ami mindig jön, most hol tart azt nem lehet tudni. Az viszont biztos, hogy ha holnap azt kérdeznék, mire adjunk pénzt, nem várakozna ott a polcon az a városfejlesztési koncepció, ami a városlakók akaratából a szakemberek segítségével lett megalkotva, ami csak arra vár, hogy a tervek alapján elindulhasson a város ismét a fejlődés útján.
Ezért adtam én címnek a VÁC 2030-at, mert talán ez a szám még magában hordozza a lehetőséget, ha akarunk kezdeni valamit ezzel a várossal hosszú távon. Ahhoz persze nem elég az „osztrák kisváros” giccses álomképét kivetíteni, mert az egy főváros agglomerációjának forgó tengerében nem hangzik reális elképzelésnek, de ehhez kellenének, akik kérdezni tudnak a városlakóktól, akiknek vannak elképzeléseik, és a szakemberek, akik tovább tudják vinni az elképzeléseket a realitások tengerén.
Civilként csak álmodni lehet erről a tervről, de ha sikerülne mindenkit összefogni, aki reggelente elhagyja a várost és azokat is, akiknek tetszik ez a város és vannak vele elképzeléseik, akkor nem is olyan lehetetlen, hogy egyszer még lesznek újra álmaink, és megvalósítható terveink amik készen állnak, ha jön felénk a történelmi pillanat. ♦