Mert az ember, nem adat

Ember, nem adat: ezzel a címmel hozott létre egy honlapot két ismeretlen, hogy a koronavírusban családtagjaikat elvesztettek a gyászt így is feldolgozhassák. Ha valaki végignézi a kezdetektől, bizony látni fogja, hogy milyen tehetséges embereket ragadott el közülünk a vírus.

Sokáig a hírekben elhangzó számok, nekem is csak számok voltak. Figyeltem, olvastam, hallgattam és próbáltam értelmezni. Aztán először egy ismerős lett egy szám, majd egy barát arcát mutatta, végül pedig az édesapámét.

Talán nem is az bánt a legjobban, hogy elment, hogy itt hagyott minket, hanem az, ahogy. Mert nem hitte, hogy koronavírusos. Pedig minden kis betegséggel orvoshoz járt, évente a szűrővizsgálatokat sem hagyta ki. Neki ez fontos volt. És most nem hitt.

Váltig állította, hogy csak megfázott. Mi pedig nem vettük észre az apró jeleket. Ahogy a háziorvosa sem vette komolyan az egészet, akivel háromszor is beszélt. Utoljára már én hívtam és nyugtatott, ez biztos koronavírus, de a kórházban már jó kezekben lesz és meggyógyul. Nem lett igaza. Ahogy annak a nem túl kedves diszpécsernek sem, aki napokkal előtte elküldött a francba, hogy miért akarom apukámat koronavírus járvány alatt kórházba vitetni.

Emlékszem utolsó telefonbeszélgetésünk alkalmával, amikor már alig tudott beszélni, akkor is a feladatokat osztotta ki nekem. Utána viszont már csak üzeneteket váltottunk. Szombaton még bizakodott, oxigénnel látták el és megkapta a szerinte csodagyógyszert is a Favipiravírt. Vasárnap még váltottunk pár sms-t, megírtam neki, hogy meghalt a Manninger Gábor. Hétfőn délelőtt még a Lakatos Csabiról is értesítettem, bizakodott ő is. Este azonban az intenzív osztályra vitték át, azt írta, azért, hogy csak jobban meg tudják őt figyelni. De jött egy hívás az orvosától, aki azt kérte, hogy készüljünk fel a legrosszabbra. Kedden este boldog voltam, amikor elkezdett írni nekem, hogy milyen feladataim vannak még. Szerda volt a legrosszabb, pánikolni kezdett, tudta, hogy hamarosan lélegeztetőgépre kerülhet. Elkezdett nekem írogatni, segítséget kért, hogy kérdezzem meg az egyik országos hírnevű orvost, hogy túlélheti-e. Talán ez volt a legrosszabb. Este nyolckor csörgött a telefonom, az orvos hívott. Közölte, hogy apukámat újra kellett éleszteni, nem tudja, hogy megéli-e a reggelt. Megélte. Másnap mondtam is az orvosnak, hogy én hiszek a csodákban, mondta, ő is. Napról-napra picit javultak az értékei, a légzésfunkciója. Még beszéltük is az orvosával, hogy nem elsietve ugyan, de talán napokon belül levehetik a lélegeztetőgépről. Aztán jött hétfő és jött a hír, hogy meghalt.

Talán kevesen tudják, hogy Vácon 80 ember halt meg koronavírusban és csak 8-an élték túl, és sikerült megszabadulniuk a lélegeztetőgéptől. Sokat, sokan küzdöttek értük, de nem tudták mivel állnak szemben. Az egyikőjük mesélte, hogy ő is ápolta apukámat. Megpróbáltak megtenni mindent értük, de nem volt akkor még meg a kellő protokoll. A háziorvosok pedig nem igen vették komolyan a vírust.

És most itt vagyunk, azok, akik szeretteink, hozzátartozóink hiányát szenvedjük. Mondják az idő majd mindent megold. Bárcsak igazuk lenne… ♦

NAPLÓ+ előfizetés!
Oszd meg, hogy mások is tudjanak róla!
feliratkozás
visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
View all comments