Egy igényesen megírt szép mese olyan, mint egy igényes, szép festmény. Beleivódik a gyermeki lélek érzékeny szövetébe és a gyermeket jó esetben egy életen át elkíséri. Elkíséri a tudás, az olvasási élmény, az így megszerzett, igényes, hasznos tapasztalat. Értékes, tartalmas batyu ehhez a furcsa világhoz. A meseírók számomra valahol a varázslók és az ősi, misztikus emberek között állnak. Lebegnek, pontosabban.
Komoly kutatások foglalkoznak azzal, hogy milyen hatással van a gyermekekre a rendszeres olvasás. Minden ez irányú szakirodalom egyértelműen pozitív hatásokról számol be. Egy gyerekeknek szóló könyvet megírni legalább akkora felelősség, mint egy felnőtteknek szóló nagyregényt, novellát, vagy épp verset. Mindezt úgy, hogy a gyermekek élvezzék is az olvasást, a könyvélményt. Stiglincz Milán, fiatal kora ellenére tapasztalt a témában, ugyanis már több, gyerekeknek szóló könyve is megjelent komoly, országos kiadóknál. Legújabb kötetében Nagymaroson kalandozik a két főszereplő, Lujzi és Borisz. Nem kevesebbre vállalkoznak, mint kincset, pontosabban aranyat keresnek a Duna partján fekvő településen. Arányaiban a kötet több illusztrációt tartalmaz, mint szöveget. Tudatos koncepció, hogy a művek, melyeket kortárs magyar szerzők és neves illusztrátorok alkotnak, három olvasási szinten érhetőek el. További jellemző, hogy sok játékos feladatot kapnak a művek által a kicsik. A szerzőnek nemrég megjelent a Kincskeresés Nagymaroson „Már tudok olvasni – 2. szint” című kötete, amelynek nem titkolt célja, hogy szórakoztatva szerettesse meg az olvasás élményét, a könyvek szeretetét a csemetékkel. A közel ötven oldalas kötet a Móra Könyvkiadó gondozásában jelent meg.
Miért pont a gyerekirodalom felé kanyarodott a szerző pályafutása?
Ez egy tudatos folyamat része volt. Nagyon szerettem volna – és persze továbbra is szeretnék – jó apa lenni. Azt hiszem, ez a legfontosabb célom az életben, amire már azelőtt el kezdtem készülni, hogy egyáltalán találkoztam volna a feleségemmel. Első lépésként elmentem dolgozni egy magánbölcsibe, hogy minél több tapasztalatot szerezzek a gyerekek megismerése terén. Írni mindig is szerettem. A bölcsiben töltött idő során akkor éreztem magam a leginkább elememben, amikor meséltem a gyerekeknek, meg amikor viccelődtünk egymással. Innentől pedig egyenes út vezetett a meseíráshoz.
Legutóbbi kötetében a helyszín Nagymaros. Honnan jött az ötlet, hogy épp ezen a településen?
Na, ez pedig egyáltalán nem volt tudatos döntés. Imádom a természetet. Túrázás közben nemcsak a külvilágban gyönyörködöm, de az elmém is megnyugszik, letisztulnak a gondolataim. Szerencsére a feleségem ugyanígy van ezzel. Ezért ha lehet, minél több időt töltünk erdőben: sétálunk, beszélgetünk, nagyokat hallgatunk, és közben igazán jól érezzük magunkat.
Idén tavasszal sikerült pár hétre kibérelnünk egy üresen álló házikót Nagymaroson. Egyik reggel éppen túrázni indultunk, amikor pittyegett a telefonom. Ekkor kaptam felkérést a Móra Kiadótól, hogy írjak egy mesét a Már tudok olvasni sorozathoz. Gyorsan átfutottam a levelet, majd beléptünk a fák közé. Pár óra múlva kibotorkáltunk onnan, nekem pedig már megvolt a fejemben a teljes történet. Nagymaros, mint helyszín pedig egyszerűen adta magát: nemcsak gyönyörű hely, de vadregényes a táj is. Tökéletes helyszín egy kiadós kincskereséshez.
Mi a munkamódszere, hogyan alakul ki egy ilyen történet, egy kötet? Módosulhatnak még utólag a szövegek? Mennyi idő volt megírni?
A Kincskeresés Nagymaroson megírásánál kifejezetten könnyű dolgom volt, hiszen a kiadónál dolgozó szakemberek pontosan tudták, hogy mit akarnak: előre egyeztettük a terjedelmet, a szöveg bonyolultságát, illetve olyan témajavaslatokat is küldtek, amik tapasztalataik szerint az adott korosztály számára izgalmasak lehetnek. Nekem ez nagyon tetszett, mert játékká varázsolta a munkafolyamatot: megkaptam a szabályokat, nekem pedig ki kellett találnom, hogyan töltöm meg tartalommal a formát. Ráadásul úgy, hogy az szórakoztató is legyen az olvasóknak. Élveztem a munkát, úgyhogy gyorsan ment az írás: pár hét alatt kész volt a szöveg. Mármint az első változata. Utána következett egy pingpongmérkőzés köztem és Bolla Eszter szerkesztő közt: egymásnak passzolgattuk a szöveget, párszor megcsavartuk, alaposan megnyestük, a végén pedig lecsaptuk és kezet fogtunk. A szöveg addig alakul, amíg nyomdába nem küldi a kiadó.
Ha a nagyobb képet nézzük, nincs kialakult munkamódszerem. Ez részben azért van, mert még nagyon a pályám elején vagyok, részben pedig azért, mert túlságosan lusta vagyok ahhoz, hogy munkamódszerem legyen. Bár lehet, hogy épp a lustaság a módszerem. Hmmm.
Arra rájöttem, hogy a legelképesztőbb helyeken, a legelképesztőbb pillanatokban tud beugrani egy-egy ötlet, amiből később mese lesz. Legutóbb például egy vicces komment ragadt meg az agyamban egy facebook-bejegyzés alatt, és azt kezdtem továbbgondolni. Meglátjuk, sikerül-e mesekönyvvé felhizlalni. A legfontosabb lecke, amit eddig megtanultam: nagyon oda kell figyelni az ilyen pillanatokra, nehogy a könnyen jött ötlet könnyen el is menjen, mielőtt lejegyeznénk. És ha egy ötlet eléggé felpiszkálja az érdeklődésemet, onnantól kezdve már benne vagyok a folyamatban, a mese pedig menthetetlenül megírja magát.
Szokta, úgymond tesztelni a kéziratokat a saját gyermekén?
Ilyen eddig nem történt, mert az eddigi meséim az 5-8 éves korosztálynak készültek, a kisfiam viszont még csak kétéves. Bár, ha jobban belegondolok, hat hónapos korában a kezébe került egy példány a Mazsi, a kócos tündérből. Megrágcsálta, aztán letette a földre és otthagyta. Azóta sem tudom, mit akart ezzel mondani.
Mazsi, a kócos tündér, Kalimpa, ezek a korábbi kötetei. Mit lehet tudni ezekről?
A Mazsi, a kócos tündér arról szól, hogy egy kis tündér – vagy valami olyasmi – beköltözik egy családhoz, felforgatja az életüket, végül pedig… de inkább nem lövöm le a poént. A főszereplőket két korábbi bölcsisemről mintáztam. Nem változtattam sokat rajtuk, hiszen Mazsit és Natát a valóságban is így hívják, és testvérek lévén, együtt is élnek. Az egyetlen különbség a meséhez képest talán az, hogy a valóságban mindketten tündérek.
A Kalimpa pedig egy mozgásfejlesztést célzó mesekönyv, amit Varga Norbert barátommal alkottunk. Norbert gyógytornász, gyógymasszőr, óvóbácsi, és még ki tudja, mi minden, aki többek közt mozgásfejlesztő foglalkozásokat is tart ovisoknak. A foglalkozások főszereplője Kalimpa, a bábfiú, aki izgalmas kalandokra hívja a gyerekeket. Annak idején Norbert keresett meg azzal, hogy szeretné, ha mesekönyv születne Kalimpa kalandjaiból. Így aztán írtam egy nyolc fejezetből álló mesét, Norbert pedig az egyes fejezetek végére összegyűjtött néhány olyan játékos gyakorlatot, amik az adott fejezetekhez kapcsolódnak. A gyerekek így mesét is kapnak, és a mozgásigényüket is kielégíthetik – szüleik nagy megkönnyebbülésére.
Mikor jelenik meg a következő kötet?
Jelenleg szerkesztés alatt van a Találj ki! című, kiskamaszoknak szóló, kalandos krimisorozat harmadik része. A sorozat jellemzője, hogy mindegyik részét más-más szerzők írják – a többes szám itt nagyon fontos, hiszen az első részt nyolcan, a másodikat négyen írták. A harmadik rész írásában én is szerepet kaptam, kilenc másik szerzővel együtt. Mindannyiunknak van egy saját karaktere, mi pedig a karakterünk szemén át látjuk a kibontakozó történetet. Annyit mondhatok, hogy a könyv közös megírása legalább annyira kalandos volt, mint maga a leírt történet. Ezen kívül a legfontosabb most a szakdolgozatom megírása lenne. A karantén alatt ugyanis majdnem teljesen elvégeztem a Károli Gáspár Református Egyetem Gyermek- és ifjúsági irodalmi szakember képzését. Már csak a szakdolgozat és az államvizsga választ el attól, hogy roppant komoly szakemberré váljak. Csak ne lennék ennyire lusta! ♦