Szávai Attila: Ősz

Az ősz egyelőre mérsékelt, a fák az utolsó tartalékokat költik, bölcs közönnyel. A kedves évszak még nem adja oda magát. Túl gyors lenne, túl olcsó. Egyelőre torkát köszörüli, hamarosan skálázni kezd, hogy ha eljön az előadás ideje, teljes tudásával, üzem- és szolgálatkész hangszálakkal kápráztassa el közönségét. A madarak mindenesetre már csendesebbek. Mint akik sejtenek már valamit.

Egyféle írói betegség, hogy így ősszel, kétségbeesett, türelmetlen programot kell készíteni a hirtelenjében oly sürgőssé vált írói feladatokról. Amik (néhány kivétellel) aztán rendre elülnek a tél hideg hetei közt. Mire ez az őszi kapkodás? Ki tudja. Talán, mert ezekben a hetekben kézzel foghatóbb az élet körforgása, a tény, hogy egyszer az író is (mint minden ember) meg fog halni. Mármint fizikai értelemben. Ezért van talán ez a rapid készletfelmérés, líraleltár, prózarovancs. És ezt az írók nagyon szeretik. Ha tagadják is. Mert ott mozog bennük, hogy meg kell írni a nagy művet. Vagy éppen a kicsit. Nem a méret a lényeg. A lényeg, hogy az irodalmi élet elkövetői, legyen az olvasó, író, tehát a vádló, vagy vádlott, ilyenkor élik meg leginkább saját életüket a világban, ilyenkor értik meg legmélyebben: a világot saját életükben. És végeredményben ilyenkor látják legtisztábban, hogy igazából teljesen felesleges írói programokon dolgozni. Tovább tervezni félkész regényeket, elkezdett színpadi műveket, hogy mit, hogyan kellene megírni. Nem kellenek ezek a programok. Miért? Mert az őzek sem készítenek programot, ahogyan a Duna sem, hogy hogyan lenne a legjobb folyni, miként lehetne a legjobban kifejeznie önmagát. A dunai vadkacsák röptében sincs program, ahogy az édes-kövérre hízott, dús húsú őszi gyümölcsben sincs program. Egyszerűen csak körte, teszi ezt, amennyire csak tudja, amennyire a körülmények megengedik. Így kellene nekünk embereknek is, embernek (esetleg írónak) lenni, amennyire tudunk, amennyire a körülmények engedik. És nem idegenkedni attól, hogy mindannyian félkész regények és elkezdett színpadi művek vagyunk egy gigantikus írói világban, ahol nincsenek sem programok, sem pedig évszakok.

A ködös táj bambán néz, félig lehunyt szemmel, mint náthás kisnyugdíjas a tüsszentés előtti másodpercben. Lehulló falevelek a Ligetben, mint be nem tartott, vagy épp már megfáradt emberi ígéretek, lassú nehézkes, szomorú zuhanás. Egymásra fekszenek a hűvös, nyálkás talajon, hogy legyen miben ugrálni a sétáltatott kutyáknak és a színes ruhás kisgyerekeknek. Szerelmespárok gyalogolnak kézen fogva az öreg fák közt, közös sétára viszik megfelelési kényszereiket, elvárásaikat, generációk óta örökölt lelki sérüléseiket. A Liget fáit mindez nem érdekli. Gyengéden elengedik sárguló leveleiket, csupaszodó ágaikkal belesimogatnak a dunai szelekbe, integetnek a közeledő télnek. ♦